Az Egyesült Államok Venezuelában egy tankönyvi precizitású különleges művelet keretében elfogta Madurot, az ország elnökét. Ez viszont összességében csak egy nagyon látványos erődemonstráció, ami arra jó, hogy Trump mutogathassa Madurót trófeaként, de a nemzetközi jog szempontjából erősen megkérdőjelezhető, és végképp nem segít Venezuela katasztrofális gazdasági és politikai helyzetén.
Carl von Clausewitz óta tudjuk, hogy a háború nem más, mint „a politika folytatása más eszközökkel.” A politikai vezetés feladata, hogy egy háború vagy katonai művelet előtt a haderő számára katonai erővel elérhető célt határozzon meg. Az, hogy milyen célt határozott meg Donald Trump, óriási kérdés. Ha a cél Maduro elfogása volt, az, mint a mellékelt ábra mutatja, könnyen elérhető volt. Az amerikai fegyveres erők gyors és precíz csapásokkal megbénították Venezuela védelmi képességét, a különleges erők rajtaütöttek Maduro rezidenciáján, és vele, illetve a feleségével távoztak. Talán két óra sem kellett az egész bevetéshez. A kérdés viszont az, hogy ez milyen politikai következményekkel jár – mert a haderő feladata nem az, hogy feltegye a kérdést: Srácok, az oké, hogy mi elkapjuk a górét. De mi lesz utána?
Ezt a kérdést, úgy látszik, Trump és csapata elfelejtette feltenni. Az elnök sajtótájékoztatóján elhangzottak szerint az Egyesült Államok át fogja venni Venezuela irányítását, és az amerikai cégek rá fogják tenni a kezüket az ország olajkincsére. De hogyan? Mert jelenleg Venezuela vezetője Delcy Rodriguez, Maduro alelnöke, akit az ország legfelsőbb bírósága megerősített mint az ország „ügyvivő” vezetője, ezzel is elkerülve, hogy választásokat kelljen kiírni. Jelenleg Venezuela minden, a diktatúra fenntartása szempontjából fontos vezetője – a haderő, a belbiztonság, a belügy élén – a helyén van és sértetlen. Ennyi embert „kiemelni” is nehezebb, mint egy amúgy különálló palotában élő elnököt elfogni, arról nem is beszélve, hogy ezeknek az embereknek is vannak helyetteseik, akik átvehetik a helyüket.
Legutóbbi látogatásunkkor caracasi magyarokkal, de még az azóta Nobel-békedíjjal elismert Maria Corina Machadóval is találkoztunk. Riportfilmünk a nyolc évvel ezelőtti Venezuelából!
Trump nem gondolta végig, hogy Venezuela stabilizálásához nem elég, ha a vezetőt eltávolítják a hatalomból, ráadásul a momentumot is elszalasztotta, mert a pillanatnyi zavarban, az első csapásokat követően valószínűleg gyorsan meg lehetett volna dönteni a teljes Maduro-rezsimet. Az Egyesült Államoknak ehhez megvan a katonai ereje, és korábban is hajtott végre hasonló akciókat például Grenadában, Panamában vagy Haitin. Trump viszont láthatólag nem akar tartósan csapatokat küldeni Venezuelába, és az első sokk után ez már nem is lenne olyan könnyű, mint lett volna pár nappal ezelőtt. Így viszont nem fogja biztosítani a stabilitást és átmenetet – hacsak nem zsarolja bele ebbe az aktuális autoriter vezetést, amire kicsi az esély –, amire szükség lenne ahhoz, hogy az ország megváltozzon és az olajkincsek kitermelhetőek legyenek.
És ez okozza a fő botrányt az egész üggyel kapcsolatban. Trump anyagi haszonszerzés és személyes ambíciók miatt fogta el Madurót a nemzetközi közösség vagy akár az amerikai Kongresszus jóváhagyása nélkül! Korábban az Egyesült Államok, ha rezsimcserét hajtott végre, rendszerint vagy fedett művelettel, a CIA-én keresztül tette, vagy egy, ha rövid ideig is tartó, de katonai megszállás erejével. Most Trump manőveréből nem következik rezsimváltás. Ő csak egyszerűen Madurot akarta, és meg sem próbál segíteni Venezuela népén.
A regnáló amerikai elnök ezzel pedig az utolsó pátoszos leplet is lerántja az Egyesült Államok külpolitikájáról, és beveri az utolsó szöget a korábbi világrend koporsójába. Mert eddig legalább abban lehetett bízni, hogy ha az Egyesült Államok unilaterálisan is avatkozik be, de nem lép át bizonyos kereteket – például nem rabolja el egy ország vezetőjét. Eddig legalább megvolt az Egyesült Államok katonai beavatkozásai mögött az a kép, hogy egy nagyobb jóért, a demokrácia terjesztésért teszik. Ez ráadásul Venezuelában nem is lett volna olyan elrugaszkodott elképzelés, mint volt Irakban vagy Afganisztánban.
Egy korszak nyitánya ez: amelyben „csodálatos tűzerő” kerül egy erkölcsi korlátok nélküli vezető kezébe, és azt egyre bátrabban kezdi használni, bárhonnan előrángatott indokokkal. Ilyen erő pedig csak néhány nagyhatalomnál összpontosul.
Nem mintha Maduro nem érdemelné meg, hogy eltávolítsák hatalomból őt és a rezsimjét, és bíróság előtt vonják felelősségre őket. Az állami szintű korrupció és az elcsalt választás, az emberi jogok páros lábbal tiprása vagy a drogkereskedelemben vállalt potenciális szerepe kapcsán jogosan megérdemli, hogy hosszú börtönbüntetés elé nézzen. De Trump unilaterális beavatkozása, amiben csak az Egyesült Államoknak ártó drogkereskedelmet emeli ki ezek közül, ráadásul hangsúlyozza, hogy amerikai cégek fogják kitermelni Venezuela olajkincsét, a venezuelai nép beleegyezése nélkül, az megkérdőjelezhetővé teszi az egész beavatkozás mögötti indítékot – nem az emberi jogok, legalább látszatból történő, védelme a cél, pusztán az önös haszonszerzés.
Ezek után pedig az is erősen kérdéses, hogy az Egyesült Államok, legalábbis amíg Donald Trump az ország elnöke – vagy a mostani kormányzat prominensei, mint Hegseth, Rubio vagy Vance – van hatalmon, milyen alapon bírálhatja Oroszország Ukrajna elleni agresszióját, vagy milyen alapon kérdőjelezhetne meg más terület- vagy erőforrásszerző háborút, teszem azt Kína invázióját Tajvan ellen.
A szerző hadtörténész
