A többnyire kisprózáiról ismert Kiss László ezúttal regénnyel jelentkezett. Nem az elsővel, az egy évtizeddel ezelőtt megjelent Ki mondta, hogy jó volt című könyvét is lehet regényként olvasni (noha egy interjúban Kiss maga is elismerte, hogy a fejezetek novellaszerűségét és ciklusba rendezését tekintve határesetről beszélhetünk), ám ez a mostani könyv mind szerkezetében, mind megformáltságában, mind egységességében határozottan és magától értetődő módon regény – azzal együtt is, hogy egyes részei ugyancsak megjelentek novellaként és tárcaként a lapokban. Az író persze nem mindig képes kibújni a bőréből, pláne hogy a helyszín is ismerős: ugyanazon a tájon járunk, mint Kiss László korábbi műveinek többségében. Nincs kimondva, hogy Gyulán, a szövegben helynévként Németváros szerepel, de hát azt is tudhatjuk – ha máshonnan nem, az internetről egy pillanat alatt kibúvárkodható –, hogy Németváros Gyula egyik része. (Slusszpoénként amúgy van egy Gyula bácsi nevű szereplő, de az Erkel-ház emlegetéséből is tudható, hol vagyunk.)
Nem véletlenül hívják Németvárosnak, a kerületet svábok alapították, és sváb származásúak lakják ma is. Ennek azért van jelentősége, mert a Mindig, ha jön az este a második világháború előtt, illetve idején játszódik, a főszereplő pedig egy Lotti nevű sváb kislány, aki orvosnak készül. Az ő felnövése egy szakaszának történetét követhetjük végig, részint annak árnyékában, hogy lábának és csípőjének rendellenessége, csoszogó, lassú járása, illetve fáradékonysága okán folyamatosan meg kell küzdenie azért, hogy se mások, se ő ne tartsa magát kriplinek, részint pedig a világháborúéban, amelynek baljós előjelei korán megmutatkoznak, és rányomják bélyegét Lotti amúgy kisvárosi kedélyességgel átitatott gyerekkorára.
Az ország délkeleti csücske volt az a pont, ahol 1944 őszén a leghamarabb áthaladt a front. Lottinak azt is meg kell tanulnia, „micsoda különbség van német és német között”: akad olyan katona, aki egészen barátságos, de akad olyan is, aki el akarja vinni a körtével teli kaskát, még jó, hogy Apuka keményen és határozottan, a fegyverekkel dacolva rájuk szól. (Lotti édesapját másokhoz hasonlóan aratáskor rendszeresen beosztják tűzőrséget állni a katolikus templom tornyába, ahova a lánya is elkíséri, és Apuka olyankor megmutatja „a hegyeinket”: „együtt gyönyörködtek az idegen földre került halványkék vonulatokban”.) A harcok közeledését jelzi, hogy – Lotti megfigyelése szerint – a kedvesnővérek egyre gyakrabban mutatkoznak kalapban a nyilvánosság előtt, „mint akik távozni, sőt (…) akár életformát váltani készülnek, a papok is gyakran húztak pantallót a reverenda alá”. Aztán megérkeznek az oroszok, és Gizi néni, a tanárnő kénytelen elmondani a gyerekeknek, hogy „háború van, és a háborúval, amint azt mind pontosan tudják, piszkos dolgok is együtt járnak”, mindazonáltal „ne azon rágódjanak, amin nem tudnak változtatni”. Így az ellen se tehetnek semmit, hogy Apukát sváb mivolta okán kényszermunkára viszik. Egyébként az oroszok között is vannak, akik lelövik az őket üdvözölni készülőket, meg olyanok is, akik „egyetlen evőeszközüket körbeadva megosztoznak vendéglátójukkal az élelmen”. (Vendéglátó alatt persze kényszerű bekvártélyozást kell érteni.)
Divatos kifejezéssel élve Kiss László kilépett a komfortzónájából, és a tőle megszokott jelenkori, avagy közelmúltbeli Körös-parti történetek helyett történelmünk egy vészterhes időszakában tett alapos, mélyreható kirándulást. Úgy, hogy prózanyelvének realisztikus kedélyessége közben nem változott. Az sem, hogy minden mondatából kitüremkedik a könnyedség mögött megbúvó mély, féltő emberismeret. Második – vagy esetleg első „igazi” – regénye utazás nem csupán históriánkban, hanem a lélek hegy-völgyeiben is, háborús háttérrel, egy gyermek szemével nézve.
Kiss László: Mindig, ha jön az este. Athenaeum, 2025. 4599 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/23. számában jelent meg június 6-án.