Tekintettel arra, hogy a Fidesz tényleges kormányzati teljesítményétől függetlenül sikerrel monopolizálja a modernizációs párti tradíciót immár másfél évtizede, a hazai ellenzék addig sikertelenségre van ítélve, amíg ennek ellenpólusaként nem helyezkedik a modernizáció hazai és globális árnyoldalainak rendszerkritikai pozíciójába. Pétervári Zsolt esszéjének befejező része.
A történelem viharai és a kisiklatott rendszerváltás okán (a Nyugaton egykor domináns kétharmados középosztály-arány legfeljebb harmadára rúgó) hazai középosztály csekély társadalmi súlya a polgári politikai irányzatok mandátumtöbbséghez jutási esélyét minimalizálja a latin-amerikanizálódó társadalomszerkezet miatt, ami nem kecsegteti sok lehetőséggel a Tisza Pártot az idén tavaszi megméretést követően. Ugyanis a mérések szerint a hazai népesség 15 százalékát kitevő elit- és felső-középrétegben kétharmados többséget felmutató Tisza Párt a társadalom alsó háromnegyedét adó átlagjövedelmű – vagy az alatti – rétegeknél mérhető hátrányban van a rendszerpárthoz képest. E történetileg kódolt mentalitású társadalmi derékhad esetében a rendszerpárt aktuális kihívója még a legjobb esetben is legfeljebb eme (a mindenkori hatalommal) csendes lojalitás-kapcsolatban álló közeg választási passzivitásában reménykedhet. A Tisza Párt szavazat-maximalizációjának eredményességét érdemben rontja – a régi baloldal esetében a rendszerváltozást követő emberöltő során szintén érvényesülő – stigmatizált jelleg, hiszen az újonnan alapított formáció vezérkara és klientúrája igazoltan hemzseg napjaink állampártjának másod és harmad vonalbeli kádereitől (éppúgy, miként anno az MSZP tagsági körét is monopolizálták az utódpárti rekrutációs mechanizmusok). Márai írja valahol az elmúlt években sorra közreadott többkötetes Naplójában, hogy a feudális Horthy-érában jogfosztott hazai népesség többsége számára a közelgő szovjet hadak nem hozhatják el a hőn áhított szabadságot, mert a szovjet katona maga se szabad. Nos, eme összefüggés a NER-t bő évtizeden keresztül középkáderi pozíciókból szolgaian kiszolgáló személyi kör alapította Tisza Párt esetében is fennáll (habár minderről hajlamos tudomást se venni az ellenzéki média).
Ne feledjük, a Fidesznek – ellentétben a ’80-as évek második felében a reformkörök meghatározta MSZMP-vel – sohasem volt reformer pártértelmisége, amely hiátus folytán a Magyar Péter nevével fémjelzett pártalapító csoportosulás legitimitás-deficittel küzd számos kormánykritikus közegben éppúgy, mint a jobboldali törzsbázison belül (utóbbi jellegzetesség tovább mérsékli a jelenleg vezető ellenzéki erőt képező új formációnak az országgyűlési kampányban elengedhetetlenül szükséges szavazatszerző potenciálját). Jogosan vetődik fel a kérdés: az alapvetően nem a meritokrácia kívánalmai mentén rekrutálódott (a félautoriter rezsim egzisztenciális előnyeit hosszasan élvező) „NER-lovag” másodvonal vajon miként volna képes modernizációs fordulatot előidézni esetleges kormányra kerülése esetén?
Az immár 16. éve szakadatlanul kétharmados többséggel regnáló egypárti kormányzat egyedülálló jelenségének kiváltó oka a modernitáskori magyarság egyedi múltjában keresendő, amelyre nem fókuszálunk kellőképp, így megfelelő tudás híján a nemzet kollektív immunrendszere – még ha szándékában állna – se védekezhet(ne) ellene. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
A neokonzervatív modellnek az Egyesült Államok kritikus mérvű eladósodását okozó iraki háborús kataklizma óta (azaz egy emberöltőtől fogva) beigazolódott (legkésőbb az Amerika felől kiinduló 2008-as globális krízistől kezdve közismert) csődje ellenére a Fidesz által továbbra is erőltetett (alacsony társasági adóterhelésen, egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszeren, alulfinanszírozott közszférán alapuló) hazai neokon gazdasági modell kifáradását jelzi az immár ötödik éve stagnálás közeli hazai gazdasági „dinamika” és az ország újbóli külső deviza-eladósodása. Eközben a rendszerváltáskor a magyarországi egy főre vetített GDP felén tanyázó (napjainkra a G20-csoport soraiba emelkedő) Lengyelország egy főre vetített nemzeti összterméke vásárlóerő-paritáson a vonatkozó prognózisok szerint belátható időn belül eléri a japán szintet.
A hazai társadalom önfenntartó mezoszférája az 1945-ös szovjet megszállás, illetve az azt követő (’48-as) fordulat után a kis- és középbirtokosokat sújtó totális kifosztással megsemmisült ugyan, de a kádárizmus alatt e valahai középréteg (mentalitás-szerkezeti foszlányaiban) nyomokban fennmaradt szövedéke spontán mód reparálódni volt képes. A rendszerváltást követő évtizedekben a ’45 előtti világot családi szocializációja folytán még ismerő aggkori generációk fokozatos elhalálozásával a tradicionális polgári világ normarendszere végképp eltűnt az ország nagy részén. Az ennek folytán a hazai társadalom dominánsan balkánivá váló értékvilága a politikai szférára meghatározó jelleggel vetül ki. Miként a délszláv polgárháborút és a koszovói konfliktust követően sem a később merénylet áldozatául eső Zoran Gyindzsics nevéhez fűződő polgári demokrata irányzat erősödött meg tartósan Szerbiában Milosevics bukásával, hanem a még a korábban regnáló posztkommunistákénál is sokkal radikálisabb sovinizmust képviselő Szerb Haladó Párt, így a Fidesz esetleges bukásának sem a liberter pólus volna primer haszonélvezője, hanem a táborukat értékrendi alapon kanalizálni kész Mi Hazánk Mozgalom. Mindennek tükrében a nyugatos tábor nyerhet ugyan véletlenszerűen választást hazánkban, de tartósan a társadalmi mélyszerkezetek uralására azok félperiférikus jellege folytán nem válhat hosszú távon képessé (miként az ’98 utáni polgári ciklus végére beigazolódott). Az ország irányítására a legvalószínűbb szcenárió szerint egy korlátozott választások sorával legitimált, karizmatikus kisugárzású vezér személyéhez kötött modernizációs (fél)autokrácia a leginkább alkalmas a masszaszerű társadalmi többség sajátos normarendszere szerint. A hazánkat irányító rendszerpártok mindegyike ilyen módon tipizálható. Ide sorolandó a dualizmusban a Szabadelvű Párt és az abból alakult Nemzeti Munkapárt, a két világháború közötti korszakban az Egységes Párt és az annak szervezeti bázisán létrejött Nemzeti Egység Pártja, majd az államszocialista érában (illetve részben a rendszerváltás utáni emberöltő során) a Magyar Dolgozók Pártja és az ’56-os forradalom után annak tagrevízión átesett tagságán alapuló MSZ(M)P.
Napjaink rendszerpártja (’56 utáni elődszervezetéhez hasonlóan) az ideológiákhoz legfeljebb külhoni pártközi kapcsolatain keresztül kötődő ritka pragmatikus formáció. Az MSZ(M)P ideológiai neutralitásának – meglehet öntudatlan – vállalása teszi napjaink rezsimjét kifejezetten otthonossá a kádári kisember maradványközegei számára. Többek között e spontán rezsim-hasonulásnak tudható be a Kósa Lajos és Orbán Balázs részéről elhangzó (az ’56-os forradalmat relativizáló, illetve a kádárizmus iránt megértést tanúsító), a jobboldali tábor hagyományos önképével szembehelyezkedő történelem-szemléletről tanúskodó (utóbb nagy vihart kavaró) nyilatkozatok mindegyike.
Az anno a majdani közéleti szerepvállalásra az államszocializmus reformer elitintézményének számító Bibó (és kisebb részt a Rajk) Szakkollégium bázisán szisztematikusan kiképzett (családi felmenőit tekintve jobbára rendszerhű vagy egyenesen pártállami kötődésű közegből származó), genezisétől fogva privilegizált helyzetű fideszes pártelit uralmának újabb emberöltőre való állandósulása vonatkozásában (amely kérdéskör valójában a tavaszi voksolás igazi tétjét képezi) a legnagyobb veszélyt valójában a rezsim radikálisabb köreinek arrogáns médiamegjelenései okozhatják. Miként arra többször volt már példa az első önmagát polgáriként aposztrofáló kormánytól kezdődően csaknem minden kampányidőszakban; amely megnyilvánulások sorában a Kövér-féle 2002-es köteles beszéd a legemlékezetesebb mind közül, valamint a Mikolához kötődő 2006-os (szingli hordákat emlegető) botrányos kampánybeszéd. A kettős beszéd kódolva van a rendszerpárt működésében, hiszen az orbánizmus szavazatszerző hatékonysága belföldön a sokszor opportunizmusba hajló pragmatizmusban rejlik, míg az átideologizált kommunikáció a külföldi (főként nyugat-európai és észak-amerikai) színtereken professzionálisan épített radikális jobboldali „patrióta” arculat veleje.
A kormánypárt kétharmados többsége révén egyúttal közjog-meghatározó, rezsimalapító formáció is éppúgy, mint a Deák Pártból formálódott dualizmuskori Szabadelvű Párt, a két világháború közötti Egységes Párt, valamint az ’56 utáni MSZMP egyaránt volt. Eme sajátos rendszeralapító funkció tovább erősíti a lassan 16 éve folytonosan uralmon lévő miniszterelnöknek a (jellegükből adódóan pusztán a marginális részérdekeket képviselni képes) parlamenti pártok, illetve azok frakciói felett álló – a nemzetet egy személyben reprezentáló – kvázi prezidenciális imágóját. Ezzel párhuzamosan az ideológiailag kevéssé elkötelezett kisembertípust vonzó rendszerpárti pragmatizmust jelzi, hogy a 2015-ben még Európa legnagyobb mecsetét a főváros szívében felépíteni tervező rezsim pár hónapra rá (elvetve korábbi ez irányú ötletét) nemzetközi hírű „keresztényvédő” médiakampánnyal kísérve felépítette a muszlim bevándorlók elleni déli határzárat. A vasárnapi boltzár hirtelen bevezetése, majd a nagy lakossági felháborodást kiváltó intézkedés váratlan felszámolása is ezen értékhiányba hajló gyakorlatiasság példás tükröződése.
Tényleges sorskérdésekről alig folyik diskurzus hazánkban. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének második részében ezzel próbálkozik meg.
Az éppen virulens vezető formációjától függetlenül hagyományosan dogmatikus liberalizmusra hajlamos liberter ellenzék primer hátrányát a rendszerpárt fenti flexibilis értékorientációs gyakorlatán túlmenően súlyosbítja a közhatalom illegitim választás-befolyásolási hajlama, illetve képessége. Mindez magába foglalja az egyéni választókörzetek határainak átrajzolásától kezdve a külhoni magyar formációk pártirodáiban gyűjtött – így az érintettek esetében kvázi nyílt szavazást eredményező – határon túli levélszavazatokon át egészen a Nyugaton letelepedett fiatalok szavazat-leadási korlátozásáig bezárólag az elmúlt másfél évtized csaknem összes vonatkozó innovációját. Eme (végső soron adminisztratív választás-befolyásolási tevékenységet jelentő) sajátosság terén a NER egyenes ági örököse a nyílt szavazást működtető, választóköri csendőrjelenlétet felvonultató, szavazó-utaztató eszközökkel előszeretettel élő rendszerpárti előzményeinek (főként az Egységes Pártnak). Azzal, hogy a helyi, illetve megyei elektronikus és print sajtóból a kormánypárt nagyrészt kiszorította az ellenzéki oldalt, valamint korlátozta a rendszerkritikus formációk rendezvényszervezési, ingatlanbérlési, területfoglalási lehetőségeit vidéken, egyazon gyakorlat örökébe lépett, amelynek keretei között a Tanácsköztársaság után legalizált MSZDP agitációs tevékenysége a Bethlen–Peyer-paktum folyományaként tilalmat képezett vidéken. A vonatkozó adoma szerint a kései kádárizmusban a demokratikus ellenzéket korlátozta egy – a korabeli államhatalommal kötött – hasonló jellegű állítólagos alku, amelynek következtében tabunak minősült a nagyvárosi munkáskörzetekben a szamizdat-terjesztés minden formája az informalitásba burkolózó rendszerellenzéki hálózat számára.
A jelek szerint a Tisza Párt a parlamenti formációk által 2010 tavasza óta mindvégig betartott rendszer szabta játékszabályok nyers átlépésével láthatóan igyekszik kilépni e számára is informálisan kijelölt hagyományos korlátozottsági helyzetből, mert nem a sokadik Orbán-kormányzat domesztikált ellenzékeként kíván egzisztálni (miként azt másfél évtizedes távlatban a régi baloldal és az LMP egyaránt tette), hanem rendszerellenzéki erőként pozícionálja magát megalakításától fogva. E törekvés elvben a proteszt szavazói csoportok mobilizációját megkönnyítené ugyan Magyar Péter számára, viszont gyengíti ebbéli törekvéseit a régi baloldaltól örökül kapott klientúráját képező liberter szakértői kör és a formációval szimpatizáló (szintúgy terhelt múltú) hasonszőrű médiabeli elitcsoport. E vitathatatlanul rendszerváltó múltú holdudvarnak a kései kádárizmus állagőrző viszonyaival szemben anno kiformálódott liberális öndefiníciója mérsékli a Fidesz fő kihívójának szavazat-maximalizáló törekvéseit a periféria megyék rurális körzeteiben.
A társadalmi mélyrétegek alulnézete felől két forráselosztási monopóliumért versengő konkurens elitcsoport által üzemeltetett pártpolitikai pólus küzd meg egymással idén tavasszal a főhatalomért, amelyek liberter tömbje a nyugat-európai Big business (piacosító szándékú) képviselője, míg annak rendszerpárti ellenfele az államhatalmi túlhatalom terebélyesen intézményesült pozíció-hálózatának védelmezője (utóbbi szerepe kísértetiesen hasonlít az ancien régime védelmezőjeként működő MSZMP ’89-’90-es funkciójához).
A rezsimet a státuszbiztonságukat veszélyeztetve érző nagyvárosi középosztályok büntethetik ugyan szavazataik egyöntetű megvonásával vagy a szavazóurnáktól való távolmaradásukkal a 2020-2027 közötti uniós felzárkóztatási ciklus EU-s fejlesztési forrásainak elvesztése miatt, viszont az alsóbb státuszú (államfüggő) néprétegek mentalitása továbbra is a rendszerstabilitást preferálja majd, ami némiképp több kormánypárti voksot jelent az urbánus hangulatingadozás miatt kieső fideszes szavazatmennyiséghez képest. A faluhelyen másfél év alatt elvesző ellenzéki szavazatokat – a felmérések tükrében – a rendszerpárt napjainkra maradéktalanul kanalizálta önnön gyűjtőpárti bázisába.
A sorra publikált mérési adatok – hiteles módszertan híján – ritkán alapozzák meg a napjainkban közreadott nívósabb elemzéseket. Azonban a valós piaci bevételekkel alig rendelkező (mindkét politikai térfélen többnyire pártmegrendelésekből működtetett), függelmi helyzetű közvélemény-kutató „intézetek” mérési adatsorainak ellentmondásai leginkább azon alaphelyzetből fakadnak, miszerint az adatfelvevő intézmények irányába inkább lojálisnak bizonyuló válaszolói mentalitás okán a válaszok részben őszintétlen jellegűek az intézetek – válaszadói részről ismert – pártpolitikai hovatartozása folytán. Az emiatti mérési pontatlanságot tovább fokozza a válaszmegtagadói attitűdű biztos választói csoportoknak a bizonytalan voksolói közegben való tudatos rejtőzködése éppúgy, mint a nagymintásként publikált eredmények mérési bázisának financiális okokra visszavezethető radikális szűkülése. A nagymintásként kezelt válaszadói bázis az egy emberöltővel korábbi 2500 fős lélekszámú – akkortájt rendre alkalmazott – mintáról mindössze 1000 fős populációra süllyedt napjainkra. A többnyire telefonos (CATI) módszertannal készülő kutatásba bevont válaszadók kilétének telefonszám-alapú anonimitás-feloldásának felettébb egyszerű jellege folytán a félelemvezérelt válaszadói attitűdből magas mérési hibahatár fakad, amely vélelmezhetően nagyobb a nyugati országokban bevett vonatkozó szintnél. Emellett előfordulhatnak időnként akár adathamisítás gyanúját is felvető felettébb furcsa mérés-publikációk. (Kurz egykori osztrák kormányfő egy hasonló (népszerűség-felmérő adatsorokat manipuláló és azokat torz módon publikáltató) intézeti korrupciós gyakorlatot leleplező sajtóbotrány miatt veszítette el szövetségi kancellári székét 2021 októberében, majd az ügyletet lebonyolító főtanácsadója ellen indított – a börtönbüntetés lehetőségét is magában rejtő – bűnvádi eljárást épphogy sikerült elkerülnie.)
A félautoriter hazai rendszert alátámasztó nemzetközileg releváns pillérek (Moszkva, Washington, Isztambul, Róma) mind stabilitást szolgáltatnak a hazai rezsim számára még forrásszűkös időkben is, amit az is alátámaszt, hogy ugyan 2021 ősze óta nincs a területalapú támogatásokon túlmenően uniós forrás az országban, mégsem zuhant mély recesszióba a hazai nemzetgazdaság, ugyanis a rezsim a számára biztosított külső hitelfelvételi lehetőségek révén viszonylagos sikerrel hidalta át az elmúlt éveket. A 2010-es években az uniós dotációknak hála megduplázódó magyar GDP ellenére a hazai államadósságot felettébb mérsékelten csökkentő NER a Covid óta eltelt öt évben éppúgy külső deviza-eladósodásból finanszírozta az Orbán-éra konszolidációját, mint a korábbi magyar rendszerpártok mindegyike (gondolhatunk itt főként a ciklikusan adósságkrízisbe torkolló dualizmuson és a bethleni konszolidációt megalapozó népszövetségi hitelen túl a kádárizmus felelőtlen eladósodási gyakorlatára egyaránt). A gazdaság pangását a rezsim kommunikációja eredményesen fogadtatta el a magyar népesség többségével a donbászi konfliktusra való hivatkozással. A NER látható beágyazódása az „autokrata internacionáléba” mélyebb gyökérzetűnek tűnik az elmúlt emberöltő során meglehetősen redukálódott és kiöregedett budapesti liberter elithálózat nyugat-európai kapcsolathálójához képest. Ami betudható annak, hogy a magyar állam Mag-Európához való szervesülése terén megfogalmazódó nyugati érdekeltség felettébb viszonylagosnak tűnik az unió lakosságának alig két százalékát kitevő ország népessége és kontinentális viszonylatban minimális (az EU GDP-jének 0,8 százalékára rúgó) gazdasági nagyságrendje tükrében.
A másfél-két éve újra nyílt kimenetelűvé váló hazai pártversenyre adott válaszul a miniszterelnök környezetében újfent felvetődött a félelnöki (szemiprezidenciális) kormányformára való áttérés gondolata, amely törekvésnek többször jelét adta már a rendszerpárt az elmúlt bő másfél évtizedben (miként arra Orbán is felhívta a figyelmet a Rónai Egonnak adott egyik évzáró interjújában). Az újabb (immár sokadik) alkotmánymódosítás a választás előtt is kivitelezhető volna (habár mindezt a kormányfő tekintélyvesztése nélkül bajosan lehetne végrehajtani), illetve meghozhatóak volnának az ez irányú közjogi döntések a Mi Hazánk parlamentbe való ismételt bejutása esetén a (soron következő) választás után is egy – akár koalíciókötésre vonatkozó – korábban megkötött háttéralku eredményeként. A két formáció oroszorientáltsága és radikális jobboldali ideológiája egyaránt megkönnyíthetné a tartós szervezetközi kooperációt.
A nemzetközi erőviszony-módosulások alapvetően továbbra is a rendszerpártnak kedveznek, hiszen a szélsőjobboldal erősödése trendszerű az északi féltekén (például Nagy-Britannia – Reform UK, Franciaország – Nemzeti Gyűlés, Németország – AfD, Ausztria – Szabadságpárt, USA – MAGA-mozgalom). A Monroe-elv jegyében Venezuelát saját befolyási övezetébe (vissza)illesztő amerikai kormányzat agresszív fellépése automatikusan erősíti Oroszország diplomáciai pozícióit a Donbász kapcsán, hiszen a Maduro elnök váratlan letartóztatásával és bebörtönzésével kezdődő venezuelai rezsimbuktató folyamat világszerte a hagyományos nagyhatalmi befolyásövezetek áttételes elismerését vonja maga után automatikusan. A világ legnagyobb olajkészletével rendelkező dél-amerikai állam kapcsán – a néhai Chávez, majd Maduro nevével fémjelzett rezsim felé egykor komoly volumenű hiteleket kihelyező - Oroszország és az Egyesült Államok között alaposan vélelmezhető egy világszintű kihatású háttéralku megléte (különösképp annak fényében, hogy a Maduro védelmét az elfogásakor is ellátó kubai származású testőrséget anno Moszkvában képezték ki, így a könnyűszerrel letartóztatott vezető hollétéről Moszkvának lehetett tudomása).
A Trump irányából a honvédő ukrán kormányzatra nehezedő békekötési nyomás folytán Magyarország eddigi (EU-n belüli) stigmatizált helyzete is gyorsan oldódhat az USA által kikényszerített donbászi békefolyamat útjára indulása esetén még a hazai választást megelőzően, amely alapvető változás a nyugat-európai magyar országimázs emiatti javulásával egyidejűleg belföldön is növelheti a rendszerpárt legitimitását a bizonytalan szavazói csoportok körében. A donbászi megyék megszerzése és a háború miatti oroszországi embargó lezárulta automatikusan maga után vonhatja az orosz befolyás növekedését a posztszovjet nagytérségen túlmenően a tágan értelmezett közép-európai régióban a német nyelvterületet is ide értve. Amennyiben az oroszorientált osztrák Szabadság Párt vagy a német AfD saját hazája vezető kormányzati tényezőjévé válna a soron következő voksolások valamelyikén, akkor eme változások jelentős mértékben tehermentesítenék a magyar rendszerpártot uniós relációjában, hiszen a magyarhoz hasonló félautoriter rendszer-deformáció zajlana le az EU mindenkori irányvonalát súlypontilag meghatározó német nagyrégión belül, amely vélelmezhető megatrend nyilvánvalóan láncreakció-szerűen a többi uniós tagállam viszonyaira is kihatással bírna az elkövetkező években.
Az önnön (mediterrán, nyugat-balkáni, közép-európai) külső peremvidékét és a modernizációs húzórégióktól leszakadó (a magállami térségben fekvő) belső perifériáit – önnön választási trendjei fényében – konszolidálni tartósan képtelen Mag-Európa egyre kevésbé tűnik európainak a köztes-európai térségben referencia időszaknak számító nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évek jóléti, szabadságjogi, életviteli mércéje szerint és a 2008-as krízis előtti emberöltő perspektíva horizontja tükrében. E meglepő külső körülményből az etnonacionalista magyar rendszerpárt ideológiai, retorikai, eszmei erőforrásokat képes meríteni (a Medgyessy-kabinet és a Gyurcsány-kormány alatt útjára indított, de) a Fidesz-éra által felgyorsított keleti nyitás viszonylagos (beruházási, diplomáciai) hozadékainak kommunikálása jegyében. A nemzetközi adósság-minősítő intézeteknél a befektetésre nem ajánlott besorolási kategória sikeres elkerülése révén a választási költekezés – hitelfelvétel terhére történő – finanszírozása lehetővé vált az állampárt számára csakúgy, mint négy évvel korábban. Tovább javította a Fidesz választási kilátásait az EU-felől kilátásba helyezett 17,4 milliárd euró összegű (2030-ig felhasználható, kedvezményes konstrukciójú) hadsereg-fejlesztési és védelemipari hitelkeret, amelynek 15 százalékos előlegét akár még a választások előtt lehívhatják kis szerencsével. Utóbbi fejlesztési program nagyságrendileg önmagában kiválthatja a vissza nem térítendő uniós forrásokat a következő ciklusban.
Napjaink állampártjának a Trump-féle MAGA-mozgalommal kialakított – még magyarországi kormányközeli szakértők Egyesült Államokbeli tanácsadó tevékenységére is kiterjedő, idehaza bőkezűen marketingelt) szoros kapcsolata atlantista konzervatív arculatot kölcsönöz a hazai rezsim egésze számára, ami alapvetően kezdi ki a szabadelvű ellenzéki köröknek az Orbán-éra európai párialétét bizonygatni hivatott sorozatos kormánykritikáját. Különösképp erősíti majd belföldön a NER modernizációs arculatát a minap napvilágot látott hírek tanúsága szerint szervezés alatt álló Trump-látogatás alaposan vélelmezhető realizálódása a választási kampány során. A NER valós kormányzati teljesítményétől csaknem függetlenül – a Trump-adminisztráció felé meglévő, jól kommunikálható szövetségnek hála – éppúgy modernizációs rezsimként jelenik meg a magyar választók (relatív) többsége előtt, miként a korábbi rendszermenedzselő pártok is anno a maguk korszakában (a Szabadelvű Párttól az Egységes Párton át az MSZ(M)P-ig bezárólag).
A fentiekből kifolyólag a NER a tavaszi szakítópróbát könnyűszerrel ki fogja állni; most se fog felfesleni az ország köré kényszerzubbonyként fonódó, sűrűszövésű állampárti kelme. Bármit is vizionáljon minderről a nem éppen vidékismeretéről elhíresült fővárosi liberter elit.
Tekintettel arra, hogy a Fidesz tényleges kormányzati teljesítményétől függetlenül sikerrel monopolizálja a modernizációs párti tradíciót immár másfél évtizede, a hazai ellenzék addig sikertelenségre van ítélve, amíg ennek ellenpólusaként nem helyezkedik a modernizáció hazai és globális árnyoldalainak rendszerkritikai pozíciójába. A társadalompolitikája és gazdaság-ideológiai orientációja terén számos vonatkozásban máig neoliberális értékalapon álló magyar rendszerpárt éppen avégett hagyhatott fel a tényleges rendszerkritikai potenciál lehetőségét magában rejtő V4-szintű regionális kormányközi kooperációval, mert a térségi sorstárs országok önálló fejlődési pályaívének meghirdetése profilidegen módon ellenkezett volna liberális korszakából megőrzött modernizációs önképével.
A törvényszerűen soron következő – némi szerencsével az ismételt fideszes kétharmadot talán meggátló – ellenzéki vereséget követően célszerű volna majd levonni végre a kínálkozó tanulságot: egy – még a sorstárs szomszéd államokhoz képest is – félperiférikus jellegű országban lehetetlen liberter, urbánus, nyugatos alapkarakterű politikai irányzattal szavazattöbbséghez jutni. Az egész generációk szocializációját meghatározó állampártként az MSZ(M)P (majd a balközép pozíciót átmenetileg helyette domináló SZDSZ) avégett veszítette el a hazai médiában és a világsajtóban sokkal jobban reprezentált középbal számára nem sokkal korábban még nagy siker lehetőségével kecsegtető 1990-es választást, mert az MDF ösztönösen nem pusztán a kádárizmussal szemben pozícionálta magát felületesen, mint minden más rendszerváltó (és felszínesen antikommunista) formáció. Hanem az önmagát a lakiteleki találkozóból eredeztető – anno a népi írók által alapított – demokrata fórum egészen a kiegyezés kezdetéig visszanyúló (az országot 1867-ben, 1914-ben, 1939-ben, 1948-ban és 1957-ben többször vakvágányra siklató) heterogén modernizációs hagyománnyal helyezkedett szembe (meglehet öntudatlanul) történelmi pártokból álló tradicionalista koalíciós partnereivel együtt (FKGP, KDNP). A rendszerváltó formációk közül messze a legterebélyesebb országos szervezettséggel bíró MDF eme, számára pilléresedést biztosító népnemzeti alapidentitása Antall József fellépésétől kezdve rendül meg elsőként, majd utóbb két újabb lépcsőben végleges elveszett (előbb 1993-ban a Magyar Út Köröknek nevezett Csurka-platform kiválásával, majd tíz évre rá a Lezsák-szárny kizárásával).
Fontos megállapítanunk, hogy a korábbi rendszermenedzselő pártok korántsem kimagasló modernizációs teljesítményüknek köszönhették másfél-két emberöltőnyi időszakra vonatkozó beágyazottságukat, hiszen ebbéli produktumuk az érintett rezsimeket máig körüllengő hamis mítoszok ellenére önnön korszakuk térségi (pláne Lajtán túli) relációjában felettébb viszonylagos. Legfeljebb egy-egy kormányciklusnyi – főként külső körülményekre visszavezethető – sikerszériájukat leszámítva teljesítményük leginkább középszerűnek minősíthető. Népszerűségük sokkal inkább betudható a stabilitás elvesztésétől való össznépi félelmeknek és virtuóz választás-befolyásoló praktikáiknak. A hosszú konszolidációs uralmat realizáló mindhárom történeti rendszerpárt – Szabadelvű Párt/Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt/Nemzeti Egység Pártja, Magyar Dolgozók Pártja/MSZ(M)P – a Fidesz korszakához hasonlóan nem tudott felmutatni látványos felzárkózás hozadékokat (néhány államilag dotált sikerágazatot és a spontán módon fejlődő fővárosi modernizációs szigetet leszámítva). A kiegyezéssel kezdetét vevő rezsim átlagos éves GDP-növekedési üteme a 2,5-3 százalék közötti sávban mozgott mindössze, aminek hála a korabeli osztrák szint (1867-ben regisztrált) kezdeti 45 százalékáról 60-ra hozta fel hazánk általános fejlettségi szintjét a Monarchia bő fél évszázada alatt a dualista rendszerpárt. A dualizmus bővülési dinamikája összevetésként átlagban nem haladta meg érdemben még a korszakban a cári Oroszországban mért szintet sem. A Horthy-érában e középszintűnél is szerényebb GDP-bővülési trendet realizált az ország, amelynek éves átlagos bővülési üteme mindössze 1,5-2 százalékos sávban mozgott, habár a Bethlen-féle konszolidáció évtizedében (1921 és 1931 között) a dinamika átlaga 3-3,5 százalék között mozgott évente. A magyar nép kollektív emlékezetében máig nosztalgikus emlékeket előidéző kádárizmus éves növekedési átlaga 3-3,5 százalék volt, amely dinamika elmaradt a térségünkben meghatározónak számító KGST-államok és Jugoszlávia átlagától (például Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia évenkénti átlagos növekedési üteme egyaránt a 4 százalékos szinten állandósult). A Kádár-éra gazdasági bővülése a rezsimre kezdetektől jellemző külső hitellehívások felfutásától nem függetlenül egyedül a hetvenes évek „aranykorában” érte el a fenti térségi államszocialista „testvérállamok” korabeli 4-4,5 százalékos sávban mozgó átlagát.
A fentiekből is kitűnik, hogy hazánkban a prosperitás korábban sem volt előfeltétele a rezsim konszolidációjának, hiszen a népesség többsége a stabilitást komoly értéknek tekintette még stagnáló vagy pangó létviszonyok közepette is, amennyiben a konszolidációs folyamat nem társult az életszínvonal tartósan drasztikus romlásával. Utóbbi ritka esetben a meghatározó mérvű rendszerkorrekció vagy a gyors rezsimváltás néhány éven belül végbement. Ide sorolható az első világégést lezáró kapitulációt követő (végül a meghiúsított két Habsburg királypuccsal végződő) három zavaros év (1918-1921), a nagy gazdasági világválság kirobbanását követően két év krízis után (egy évtizednyi sikeres konszolidációval a háta mögött) lemondó Bethlen-kormány bukásidőszaka (1929-1931), a Kádár állampártbeli megbuktatását követően végbemenő rendszerváltás (1988-1990), valamint legutóbb a globális pénzügyi krízistől a NER útjára indulásáig tartó válságkorszak (2008-2010).
A gazdasági virágzás érvényesülése viszont a kádárizmus során sem volt alapfeltétele a stabilitásnak, hiszen a mechanizmusreform 1972-1974 közötti (külső – szovjet – nyomásra történő) állampárti leállítása, valamint az olajválság 1973-ban kezdődő első hulláma ellenére a Kádár-éra még másfél évtizedig (az első titkár 1988-as megbuktatásáig) töretlenül fennállt, holott a ’80-as években már nem volt érdemi GDP-növekedés hazánkban (és az életszínvonal is inkább tartósan stagnált).
A Kádár-éra térségi összevetésben kifejezetten élhető viszonyai pusztán annak tudhatóak be, hogy a közszükségleti cikkek előállítására nagyobb figyelmet fordított az MSZMP pragmatikus vezérkara (félve az éhséglázadásként is aposztrofálható ’56-os forradalom megismétlődésétől), mint az ilyen traumáktól teljességgel mentes többi térségi kommunista állampárt egyébként is dogmatizmusra hajlamos (ekként nehézipar-fókuszú) vezetése.
A Kornai János professzor szavaival koraszülött jóléti államként is aposztrofálható korabeli magyar modellnek a Varsói Szerződésen belüli valóban egyedi jellegére világít rá azon tény is, miszerint Brezsnyev a jóléti célú költések magas hazai szintje miatt ’72 és ’74 között több kétoldalú találkozó alkalmával is határozottan megfeddte a szovjet pártvezetés szerint a fegyverkezési versenyre kevés forrást áldozó kádári pártelitet. A hazánk történelmét bő három évtizedig meghatározó első titkár a hazánkat a szovjet energia-szállítmányok megvonásával nyíltan zsaroló Brezsnyev nyomására kényszerült ’74-ben a reformer kulcsembereket a pártvezetésből és a kormányból egyaránt elmozdítani. (Az elmúlt évek külpolitikai fejleményei tükrében a NER sem tűnik energetikai vonatkozásban autonómabb aktornak Moszkva relációjában, mint amilyen anno a kádárista rezsim lehetett.)
Az 1990-2010 között regnáló liberális parlamentáris kurzus növekedési dinamikája elmaradva a térségi versenytárs országoktól éves átlagban mindössze 1,5-2 százalékra rúgott, amit jelentősen felülmúlt a 2010 után berendezkedő NER ebbéli – egyébként korántsem kimagasló – teljesítménye (2010-2025 között 2,3-2,5 százalékl/év) nyilván az uniós források 2021 végéig való állandó rendelkezésre állásának betudhatóan.
A NER több meghatározó jellegzetessége (főként a rezsim preferálta társadalomszerkezet és az Orbán-éra hírhedt pragmatizmusa) révén hasonul a konszolidált kádárizmushoz, ami fokozza beágyazottságát a máig dominánsan kádárista mentalitású vidéki közegekben. Ide sorolható a határon túli magyar közösségeket sújtó jogtiprások kapcsán tanúsított kormányzati passzivitás (például a Benes-dekrétumok állampolgári tagadásáért minap bevezetett szlovákiai büntethetőség hallgatólagos tudomásulvétele kapcsán) párhuzamba állítható a romániai falurombolás során a ’80-as évek végéig érzékelhető MSZMP-s tabusítási törekvéssel, amit kizárólag a párt népnemzeti szárnya szegett meg időnként. Az állampárt által kialakított társadalomszerkezet pedig a némi eufemizmussal demokratikus centralizmusnak nevezett kádárista pártállami modellnél is központosítottabb, hiszen napjaink rezsimjében egy látszólag magánvagyont képező – közbeszerzésekből működtetett – vállalkozás tulajdonos-ügyvezetője kisebb autonómiával rendelkezik, mint egy (sokszor a mai gyakorlathoz hasonlóan anno szintén koholt bűnvádi eljárásokkal befolyásolt) szövetkezeti melléküzemág feje az érett kádárizmus éveiben. A 2010 óta regnáló NER központilag megbuktatott egykori nagyvállalkozói (például Vitézy Tamás, Töröcskei István) teljes vagyonvesztésének (és kirakatperben való felelősségre vonásának) esete nem sokban különbözik a szakmai önjárósága folytán ’64-ben letartóztatott, majd koncepciós eljárásban ügyvédjével együtt börtönbüntetésre ítélt Onódy Lajos (az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatójának) kádárizmus alatti – máig legendás – esetétől.
A hazai fiatalság szemszögéből releváns társadalmi mobilitási csatornák az MCC (és az elitképzővel személyileg összefonódó Fidelitas) monopolizálta lojalitásalapú rekrutációs mechanizmus révén éppúgy szoros felügyelet alá vannak vonva a rezsim által, mint anno a KISZ idejében is voltak hosszú évtizedekig. Emellett a pártklientúra által teljességgel hegemonizált társadalmi elitpozíciók betöltését éppúgy központilag határozzák meg, miként az egykor a kádárizmus nómenklatúra-politikájának érvényesülése kapcsán átélhető volt. A rezsim centralizáltságát fokozza, hogy az államszocializmus vonatkozó gyakorlatához hasonlóan (például NÉKOSZ, Lenin Intézet, Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem) a kiváltságos fiatalságot rendszerlojalitásra szocializáló elitképző intézményekben (például MCC) és gyorstalpaló tanfolyamokon (például Megafon) kitermelt – a lassan kiöregedő korábbi szakértelmiséget fokozatosan pótló – állampárt-függő szakmai közegek autonómiaigénye a reformer jellegű kommunista utódpárti klientúrához képest minimális.
A minden ágazatra kiterjedő (kiterjedtsége vonatkozásában kizárólag a Rákosi-időszakkal összevethető) elitcsere gördülékeny végrehajtását a szakmai karrierpályák zömében alapvetően megkönnyíti az egyes szakmai közösségeken belüli és szakmaközi szolidaritás-kötelékek csaknem teljes térségi hiánya, valamint az államszocializmusban emberöltőkre felszámolt – ’45 előtt komoly szervezettségről tanúbizonyságot tevő – hazai szakszervezetiség gyenge érdekérvényesítési képessége. A társadalmi többség rendszerellenzéki fókuszú mobilizációját ellehetetleníti a kádárizmus törvényszerűségeihez hasonló lojalitás-kiváltó mechanizmusok érvényesülése. Ide sorolható az államilag biztosított lakossági és kisvállalkozói felhasználású kamattámogatott hitelkonstrukciók (csok, babaváró hitel, Széchenyi-hitelcsalád) sora, az aktív kormányzati bérfejlesztés-politika állandósítása (például pedagógus kar, orvostársadalom, fegyveres testületek, kormánytisztviselők), a 14. havi nyugdíj lépcsőzetes bevezetése, valamint bizonyos egyszeri juttatások köre (például nyugdíjprémium, a fegyveres testületek tagjainak újfent járó hathavi fegyverpénz).
A magyar társadalom eme – kádárista vonásokat idéző – korrumpálási gyakorlata látható támogatottság-bővülést eredményezett 2025 őszén a rendszerpártnak, valamint elvonta a társadalmi derékhad fókuszát az éra elitjének köztudomású luxus-életszínvonaláról és a gyermekvédelmi intézmények botránysorozatáról. A kormányzat ebbéli törekvéseit megkönnyíti a politikai korrupcióval kapcsolatos népi viszonyulás fél évszázados változatlansága: a kádárista munkásbrigádok sem morgolódtak addig a tanácstitkárok és téeszelnökök helyben közismert házépítési túlkapásai miatt, amíg a gyárvezetés elnézte számukra az üzemben gyártott hullámpala hazalopását a hétvégi házuk csinosításához. A spontán privatizáció vérlázító gyakorlata pusztán avégett buktatta meg a sokáig győzelemesélyesnek tűnő, önmagát addigra reformerré maszkírozó utódpártot a ’90-es országgyűlési választáson, mert annak lezajlásával párhuzamosan látványosan romlottak a magyar reálbérek.
A rezsim társadalmi beágyazottságát fokozza, hogy a falusi, kisvárosi lakosság rendszer iránti lojalitását erősíti a hagyományos államegyházi szerepkörét újfent magára öltő (emiatt egy évtized alatt közel egymilliónyi fiatalabb és képzettebb hívet veszítő) katolikus egyháznak a többi történelmi felekezet (és a Hit Gyülekezete) klérusával karöltve végzett propagandisztikus „hitéleti” tevékenysége. Az egyházügyi államtitkárság felőli közforrásaiért cserében kritikátlan klerikális lojalitást elváró érának (a függésben tartott vezető felekezeteket egyöntetűen gyámság alá helyező) torz működése kizárólag a kádárista konszolidációban virulens Állami Egyházügyi Hivatal egykori profiljához mérhető.
Az információáramlást a világhálót nem használó generációk körében a bulvármédia-pozíciók dominálása (például a Blikk tavaly őszi megvétele) révén nagyrészt kontrollálni képes Fidesz-kormány az általa mélyrehatóan uralt belügyi és nemzetbiztonsági szervezetrendszer útján még a hazai alvilágot is betagozni látszik önnön bizánci függelmi rendszerébe éppúgy, miként azt anno a kádárista III/1-3. tette a besúgóhálózatába, valamint külkereskedelmi, vendéglátó-ipari, idegenforgalmi fedőszerveibe integrált (illetve ott kiképzett) fél-alvilági csoportokkal. Példának okáért a Kádár alatti pesti alvilág vezetőjeként Amerikába „disszidáló”, majd utóbb a Los Angeles lokációjában működő magyar papírmaffia primer vezetőjeként számon tartott Simon Csaba később beigazolódott módon magyar állambiztonsági bekötéssel rendelkezett.
Itt célszerű megjegyezni, hogy a ’90-es évek alvilágának több súlyponti szereplője nyilatkozott meg számos alkalommal nagy nyilvánosság előtt a NER örökös belügyminiszterének korábbi alvilági érintettsége tárgyában, emellett a kormányfő személyes főtanácsadója közvetlen rokonsága révén áttételesen kapcsolódik a rendszerváltás utáni fővárosi alvilág talán legjelentősebb nagyságrendű üzleti érdekeltségéért folytatott háborúját egykor megvívó egyik vezető szervezett bűnözői hálózathoz. Ugyanis Habony Árpád köztudottan az unokaöccse annak a Pápai Marianne nevű üzletasszonynak, aki Portik Tamás letartóztatásakor a magyar alvilág fejének tartott maffiafőnök élettársa volt. Az említett személyekhez kapcsolódó, illetve hasonló, régóta közszájon forgó, gyanút keltő történetek nem lettek súlyuknak megfelelően kivizsgálva az elmúlt másfél évtizedben, holott nemzetbiztonsági kockázatok sora volna megfogalmazható.
A társadalom javát passzivitásra sarkalló szocializációs mintákból fakadóan szűk tagsági bázisú ellenzéki oldal kontraszelekciója, valamint a képzett és motivált fiatalság ezzel egyidejű elvándorlása folytán a rezsimmel szembehelyezkedő attitűdű alternatív elitek kitermelődése lassan végképp ellehetetlenül belföldön. Miközben a társutas „értelmiségi” és fiktív „vállalkozói” csoportok köréből mesterségesen rekrutálódó (a független értelmiségi és vállalkozói szféra meglétét külhoni országimázs-javítási és hazai rendszer-legitimáló célzattal szimuláló) alárendelt helyzetű rendszerfüggő csoportokból összetevődő hatalompárti középosztály szervezése zajlik országszerte a presztízs szakmák mindegyikében. E tudatos szelekciós eljárások sorával a mai pártállam elvárásaihoz domesztikált szakmai közegek rendszerpártilag kijelölt elitjei adhatják majd a valamikori távoli jövőben a jó előre mérsékeltre és korlátozottra programozott irányított rendszerváltó folyamat vezérkarát. A szintén korábbi társutasok meghatározta, ’89-’90-es elsinkófált rendszerváltozás személyi és szervezeti aktoraihoz hasonlóan működő társutas paravánelit az utódpárti mélyszerkezetek változatlanul hagyásának primer garanciája. A legszembeötlőbben a véleményvezér értelmiség leváltása zajlik, amelynek keretében a radikális jobboldali újmédia-felületek hálózatán, a közmédiában és a Hit Gyülekezete médiabirodalmában látványosan megfuttatott, szakértői arculatot imitáló beszélő fejek sokasága tűnt fel az elmúlt években. Ezen kierőszakolt elitcserével egyidejűleg az állami és privát díjakkal elhalmozott állampárt közeli „alkotó” értelmiség is dinamikusan bővíti kulturális pozícióit.
A négyciklusos fennállása folytán lassan szocializációs közeggé formálódó NER társadalmi oszloposodását mindezen túlmenően fokozza a szemmel láthatóan gyorsan öregedő Orbán (csakis Deákhoz, Ferenc Józsefhez, Horthyhoz és Kádárhoz mérhető) apafigurává való magasztosulása a szintén idősödő társadalmi többség számára.
Mindennek betudhatóan a közelgő ellenzékváltás várható eredményeként a tavaszi választás után a parlamenti ellenzék padsorait vélhetően egymagában elfoglaló Tisza Pártot plebejus attitűdű néppárttá volna célszerű átformálni. Egy efféle átpozícionálási félfordulat hatásaként a Tisza újonnan vállalandó globalizáció-kritikus világképére, nemzeti és szociális tematikájú vezérüzeneteire, szolidáris értékrendjére rezonálva idővel népes tagság, széleskörű szervezettség, mély beágyazottság kezdhetné jellemezni a megújuló formációt. Ezen innováció folytán a periféria megyékben, a rurális karakterű tájegységekben, a deklasszált térségekben egyöntetűen sokkal kedvezőbb kép alakulhatna ki az ellenzék fő erejéről.
Ellenkező esetben a homlokzat tatarozáson túlmenően egy – a pártértelmiségi, tanácsadói, szakértői közeget is érintő – paradigmatikus ellenzékváltásra lesz szükség, amely megatrend a Tisza Pártot liberter médiaelitjével és avítt szakértelmiségével együtt elsodorja (lehetőséget biztosítva egy gyökeresen új politika-filozófiai alapokon nyugvó gondolatiság érvényesülésére). Ennek híján kezdhetünk mindannyian végképp beletörődni a hazai elitpozíciókat generációk sorára leuraló Orbán-klán legalább félévszázadosnak ígérkező országlásába.
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
