Tényleges sorskérdésekről alig folyik diskurzus hazánkban. Ezek közé sorolandó: az ország fél évszázadon belüli roma többségűvé válásának lehetősége, a természetes vízkészletek kimerülése, a periférikus országrészek elnéptelenedése, a polgárság elvándorlása, a főváros gazdasági túlsúlyának fokozódása, a nyugdíjrendszer elöregedés miatti összeomlása, az alrendszerek forráshiány miatti piacosítási kényszeréből fakadó szegregáció. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének második része.
A sorscsapásszerű magyar átok már-már öröknek tűnő volta az előző részben feltárt társadalmi rögzültség sok évszázados tradícióiból fakad. A hazánkat a bécsi udvar felől erőszakosan modernizálni szándékozó felvilágosult abszolutista törekvések természetszerűleg vonták maguk után a közéletileg aktív hazai népesség többségének többnyire passzív, de időnként kifejezetten aktív ellenállásában (például az országgyűlés uralkodói összehívásának megtagadása miatti többszöri reformkori rendi ellenállásban, az 1848-’49-es szabadságharc kirobbanásában, valamint a Bach-korszakbeli hivatalviselési tilalomban) tükröződő lakossági ellenérzéseket. A hazánkat a modernitásba széles körben bevezető dualizmustól kezdődően megmarad a korábban Bécsből vezérelt felülről irányított modernizációs reformdiktatúra a parlamentáris paravánok leple alatt. A korszakban a Deák Ferenc halála után rendszerpártként funkcionáló Szabadelvű Párt és az abból utóbb a századfordulót követően kiformálódó Nemzeti Munkapárt egy kaotikus ciklus kivételével végig kormányozta az 1867-1918 közötti rendszer egészét Tisza Kálmán és az elitek soraiban generálisnak hívott fia – Tisza István – vezetésével (utóbbi államférfi nem mindig töltötte be a miniszterelnöki posztot, de mindvégig a rendszer tényleges feje maradt pályája alatt). Az örökös kormánypárt fékezhetetlen ereje abból fakadt, hogy az ellenzék gazdasági talapzatát tudatosan felszámolta a kiegyezés menedzselésére hivatott kormányzat, hiszen a már a Bach-rendszerben megindított piacosító politika radikális folytatásával tudatosan hozzájárult a mindaddig életképes középbirtokok csődhullámához. A fáma szerint egyes iparbárói és arisztokrata hátterű mágnás körök a kiegyezés után, 1873-ban a bécsi gabonatőzsdén manipulálva az adásvételekkel agrárkrízist kreáltak, ami tovább gyorsította a középbirtokok csődjét a felvásárlási árak mesterséges letörésével. Önnön, középbirtokokra épülő gazdasági létalapját ekként teljességgel elveszítő (az 1848 áprilisában az uralkodó által is szentesített sarkalatos törvények alapján álló) Függetlenségi Párt a pártversenyben innentől kezdődően tartósan defenzívába szorult a hívei állandó lojalitását állami hivatalok tömkelegével országszerte megvásárolni képes rendszerpárttal szemben. A magyarság viszonylagos önállóságát a Habsburg Birodalmon belül évszázadokig garantáló tradicionális megyei önkormányzatiság ekkortájt üresedik ki először hazánk modern kori története során (a valós identitáselemekre épülő megyei önkormányzatiságot mindegyik hazai rendszerpárt tudatosan erodálta ezt követően napjainkig bezárólag).
A Szabadelvű Párt rendszere (éppúgy, miként azt utóbb az 1948-as kezdetű fordulat során a kommunista párt berendezkedése is teszi) megvalósítja a középrétegek részleges szelekcióját uralma bebetonozása érdekében. A birtokok tömeges tönkremenetele miatt tömegesen roncstársadalmi helyzetbe süllyedt földműves réteg kivándorlása Amerikába látványosan felgyorsul a 19. század utolsó harmadában, mely vészes trend a magyarlakta területeket sújtja fokozottabban. A kormánypárt népszerűsége az etnikailag hagyományosan vegyes népességű nagyvárosokban és a nemzetiségi területeken magasabb, mint a tömbmagyar vidékeken, amivel párhuzamosan az ellenzékbe szorított Függetlenségi Párt lesz az értelmiségi dzsentrivé deklasszálódó egykorvolt magyar középbirtokos réteg osztályformációja. A hatalmi helyzetében rögzült Nemzeti Munkapárt eközben jó érzékkel enyhíti a keleti cári területekről érkező bevándorlókra vonatkozó letelepedési szabályokat, így a nagyvárosok és az északkeleti megyék etnikai viszonyai gyorsan átformálódnak a tömbmagyarság kárára. A magyar birtokosok tönkrement gazdaságait Erdélyben gyakorta román hátterű bankérdekeltségek vásárolják fel a román etnikumú gazdálkodók helyzetbe hozása céljából. E középosztály-ellenes politika (és a kormányhivatalnokokat sújtó, napjainkból közvetlenül ismert tömeges egzisztenciális zsarolási potenciál) révén a rendszerpárt ugyan fél évszázadig hatalmon marad, azonban a birodalmi központ téves külpolitikai orientációjához asszisztálva végül az első nagy háborúba belesodródva (az általa hűen menedzselt rezsimmel együtt) nem kerülhette el törvényszerű végzetét az 1918-as kapitulációt követően.
Az immár 16. éve szakadatlanul kétharmados többséggel regnáló egypárti kormányzat egyedülálló jelenségének kiváltó oka a modernitáskori magyarság egyedi múltjában keresendő, amelyre nem fókuszálunk kellőképp, így megfelelő tudás híján a nemzet kollektív immunrendszere – még ha szándékában állna – se védekezhet(ne) ellene. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
Habár a főváros ipari üzemeiben a magyar nyelv ismerete munkáltatói elvárás lett a századfordulóra, így az alsóbb néprétegek budapesti asszimilációja látványosan előrehaladt a korszakban, a dualista rendszer legnegatívabb örökségeként az etnikai viszonyoknak a (valaha magyar többségű) perifériamegyéket fokozottan sújtó átformálódása eközben zavartalanul érvényesülhetett (vagyis a nemzetiségi többség csaknem minden peremterületen állandósult az első világégésre). Az oktatási kormányzat ugyan a századfordulót követően érzékelte a probléma súlyát, azonban e népesedési megatrendet (éppen annak előrehaladott állapota okán) már nem állhatott módjában korrigálni. A dualizmus romjain berendezkedni szándékozó első köztársaság az azt követő – szintén rövid életű – Tanácsköztársasággal együtt az ország területveszteségei folytán hamar összeomlott, majd a trianoni sorscsapás után a maradék államterületen nem álltak rendelkezésre a kellő polgári alapok egy (a korabeli csehszlovákiaihoz hasonló jellegű) demokratikus képviseleti rendszer állandósulásához. A soron következő rendszerpárt (az Egységes Párt, illetve az annak bázisán formálódó Nemzeti Egység Pártja) által menedzselt, majd’ negyedszázadnyi Horthy-rendszer a vidéki modernizációs centrumok mindegyikének trianoni elvesztése folytán parlamentáris paravánja ellenére alapvetően rendies, feudalisztikus, avítt karakterű maradt. A nyugatos gondolkodású és (a kormányzóhoz hasonlóan) kulturálisan anglomán Bethlen István kormányfő meghatározta rövid konszolidációs ciklusnak a világválság miatti lezárultát követően (Gömböstől kezdődően) nyíltan fasiszta rendszeradaptációt alkalmazó félautoriter rezsim a maradék polgárságot is vészesen erodálta. A radikalizálódó rendszerben ezt követően a zsidó középosztály vidéki rétegei a vészkorszakban teljesen odavesztek, míg a keresztény középosztály képzettebb elitcsoportjai a ’44-es emigráció során távoztak hazánkból.
A ’45-’47 közötti rövid koalíciós évektől fogva a svábság gyors kitelepítése, a gazdatársadalom többlépcsős (az államszocializmust még annak konszolidált szakaszában is rejtetten jellemző) kifosztása, majd a ’47-es emigrációs hullám a trianoni államterületen megrendítette a polgárság egészét. A termelőszövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak a ’48-’62 közötti szűk másfél évtizedben realizált véres megszervezése az eredetileg súlyponti jelleggel agrár-, illetve agráripari szerkezetű ország csaknem teljes vidéki polgárságának felszámolását jelentette (földdel téve egyenlővé a paraszti polgárosodás bő két évszázados eredményeit). A hazai népesség kispolgári derékhadát reprezentáló FKGP-nek (mint a koalíciós időszak vezető kormánypártjának) szavazóbázisát mindössze pár év leforgása alatt generációkra nincstelenné tevő komplex (vagyoni-jövedelmi, kulturális-vallási, életviteli-identitásbeli) kifosztási folyamat primer veszteseinek többsége végérvényesen proletarizálódva az állami eszközrendszerrel akkortájt erőltetve kiépített városi nehézipari bérmunkásságba deklasszálódott; kisebb részt ’56-ban emigrált vagy a második gazdaság emberöltővel későbbi felívelésekor újrapolgárosodott.
A fővárosi középpolgárság-maradvány által kirobbantott (a falusi gazdatársadalom-töredék élelmiszer-szállításaival támogatott) ’56-os forradalom során önnön régióbeli nagyvárosi előzményeseményeivel együtt (Kelet-Berlin, Poznan) az utolsó jelét adta a nagytérségbeli polgári szigetvilág-torzó az önnön intézményes kifosztása (proletarizálása) elleni védekezőképesség nyomokban megmutatkozó meglétének. A forradalom leverését követően fél évig tudatosan nyitva hagyott nyugati határsávon keresztül a magyar polgárság-mozaikok összességében 200 ezres lélekszámban távoztak Nyugat felé, amely vészes trend végképp megpecsételte a hazai polgárosodás (egyébként is felemás) folyamatát. Az ’57-ben kezdődő (a munkásarisztokrácia politikai szervezeteiként legelőbb a Munkástanácsokat likvidáló) megtorlási hullámtól a ’62-ben lezáruló téeszszervezésig, illetve a ’63-ban elfogadott általános amnesztiáig bezárólag beteljesedő polgárellenes ellenforradalom máig hatóan számolta fel a polgári szigetek legjavát az ország egészén. Ilyen fokú (már-már polgárháborúval felérő) osztály likvidálás a (lenini és sztálini) Szovjetuniót leszámítva nem ment végbe egyetlen KGST-tagállamban se. Ne feledjük, hogy a többpártrendszer formailag ’89-ig végig működött az NDK-ban és Lengyelországban, emellett a lengyeleknél még a kisbirtokok paraszti tulajdonlása is fennmaradt.
A rendszerkritikus középrétegek koalíciós időkben kezdődő külföldre telepítése, a Rákosi-diktatúra alatti deklasszálása, kitelepítése, valamint megtorlás alatti kivándorlás-ösztönzése a polgári ellenállás potenciáljának mérséklését szolgálta, azonban az ellátási zavarok jelentkezésével párhuzamosan rögvest megindult a kényszerű enyhülési trend. Kádár a téeszszervezés sikerein felbuzdulva ’62-ben kijárta Hruszcsovnál ideiglenes jelleggel a háztáji gazdálkodás engedélyezését, amely engedmény a parasztpolgári maradvány szűkös keretei között gigantikus mérvű önkizsákmányolás révén világraszóló agrárcsodát eredményezett néhány év leforgása alatt, amelynek szemmel látható hozadékai a ’68-as mechanizmusreformot követően alapvetően formálták át a forradalomban megrendült kommunista hatalmat véres megtorlással stabilizáló hazai államszocialista rendszer nyugati arculatát. Kádár ekkor ülteti el a magyar állam térségi éllovas helyzetének hamis képét a nyugat-európai (főként osztrák-német) közvéleményben.
Legelőbb a világtörténelemben a Római Birodalomban veszett oda középosztály-deklasszálódás miatti rendszereróziós okból a rögvest önkényuralmi császársággá deformálódó, addig hosszasan virágzó köztársaság. Ugyanis amikor a kiszolgált veteránok tömegeit soraiban tudó önfenntartó, önellátó, kultúrafenntartó kisbirtokos-szféra túladóztatás és eladósítás útján történő tönkretételét követően a megélhetés híján nagyvárosokba áramló, nincstelenné lett vidéki népesség közforrásokból élelmezett nagyvárosi népmasszává (plebs) vált, egy csapásra megszűntek az osztály tagjainak addigi politikai jogai (habár a római plebs részét képezők kiüresedő polgárjoga formálisan fennmaradt). Az angliai szabad parasztságot földönfutóvá tevő jogtipró bekerítések az ipari forradalom előestéjén éppígy „ösztönözték” – szavazati jog nélküli – nyomott bérű iparvárosi bérmunkáslétre a korábbi agrártermelő közösségek sarjait. A 20. századi államszocializmus e spontánnak tűnő történeti kataklizmákhoz kísértetiesen hasonlóan egy-két generáció leforgása alatt véglegesen transzformálta át az aktív korú kelet-európai agrárnépesség csaknem egészét nagyipari munkássá (Lengyelországot leszámítva) szinte mindenhol a vasfüggöny innenső oldalán. A társadalmi középszféra villámgyors hazai jogfosztása és egzisztenciális összeroppantása előfeltétele volt az egyesztendőnyi vészkorszakot leszámítva 1867-től 1948-ig többpárti, parlamentáris, (javarészt cenzusos) képviseleti rendszer autoriter irányú deformálásának.
Miként törvényszerű velejárója minden totális diktatúrának a népesség elszegényítése, hiszen a vagyonos középréteg bármikor ellensúlyát képezheti a diktatórikus törekvések érvényesülésének, úgy a tartós gazdasági bővülés is teljes természetességgel teremti meg bármely társadalom fokozatosan vagyonosodó csoporthálózatainak (a korábban azokat sújtó elnyomó viszonyokhoz képesti) legalább mérsékelt autonómiaigényét. A ’62-től engedélyezett háztájival kezdetét vevő, majd a ’68-as mechanizmusreformmal felgyorsuló, korlátozott (de hazánk történetében először korántsem szigetszerű!) új(ra)polgárosodás a kádárizmus fénykorában már az évenkénti magyar GDP 30-40 százalékát kitevő kvázi „kisvállalkozói” szférát eredményezett a korabeli nemzetgazdaságon belül. Ide sorolható az országosan jelen lévő – ekként messze legjelentősebb innovációnak tekinthető – háztájikon és a szintén azok művelőinek munkaerejét hasznosító szövetkezeti melléküzemágakon túlmenően a vendéglátó-ipari gebinek, valamint a kisipari, kiskereskedelmi és takarékpénztári szövetkezetek, majd a rendszer legvégső fázisában a társas vállalkozásokat imitáló (V)GMK-k. A kor szóhasználatában együttesen második gazdaságként aposztrofált eme komplex szegmentum primer eredménye a kádárista parasztpolgárosodás általánossá válása faluhelyen. A termelésük fokozásában érdekeltté tett aktív korosztályok trendszerűen bővülő termelő teljesítménye kellő fedezetét képezte a jóléti modell meghonosításának. A korszak KGST-szerte irigyelt egzisztenciális eredményességét jelzi (és máig mementóként őrzi) a Kádár-kockák sora minden községben csakúgy, mint a valamikori kádárista jólétet napjainkig híven tükröző vízparti üdülők és hétvégi telkek eklektikus kavalkádja az ország bármely szegletén. Ezen – széles rétegekben végbemenő! – kispolgárosodás ugyan nem lehetett képes pótolni az egymásra rétegződő évszázados polgárosodási elmaradásokat hazánkban, viszont a kádárista konszolidációs évtizedekhez a sokműszakos munkavállalói túlterheltség állandósulása folytán népbetegségként társuló alkoholizmus, élettartam-csökkenés és egészségromlás ellenére a korszakban érezhetően tudta ellensúlyozza az örökölt és újonnan fellépő társadalmi deficitek kumulálódó negatívumait (legalábbis a kispolgárosodási fejlődési szakaszt egy csapásra lezáró rendszerváltásig bezárólag).
A megatrend kísérőjelenségeként a kádárista konszolidáció során spontán mód újfent kibontakozik az államszocializmus (Rákosi-féle) totalitárius és (korai kádári) megtorló szakaszában felszámolt szakmai autonómiák sora. Az exportképes állami vállalatok csúcsmenedzsmentjei, az egyetemi-akadémiai szféra vezető testületei, az olvasottabb tömeglapok és nívósabb folyóiratok szerkesztőségei, a minisztériumok és tanácsok szakapparátusai, a fővárosi színházak társulatai, a polgári ügyekben ítélkező bíróságok testületek, valamint az építészeti és képzőművészeti kollektívák sorra aktivizálódnak a szakmaiság elvárásrendszere mentén a nagyvárosokban fokozatosan polgárosodó korszakban. Az alkotó értelmiségi, előadó-művészeti, újságírói pályák mellett – végül gyakorta a Hazafias Népfront és a KISZ – égisze alatt kialakulnak a szabadság (bibói terminus szerinti) „kis körei”, mint a természetjáró egyletek, területi horgász szervezetek, helyi bélyeggyűjtő körök vagy a prominenseket tömörítő vadásztársaságok, (eleinte üldözött, majd többnyire csendben) megtűrt kisegyházi közösségek, szórványosan működő rendszerfüggetlen felsőoktatási mozgalmak (például Dialóg Békecsoport). A nagyvárosias Magyarországon gimnazistákat és egyetemistákat vonzó diákklubok, valamint alternatív fellépő helyek és kiállítóterek létesültek szakmányban a tűrt kategóriába sorolt klubzenekarok és egyéb művészeti társulások dinamikus szcénájává válva. Mindezzel párhuzamosan bizonyos szolgáltatási alágazatokban meglepő iramban kvázi piaci dominancia kezdett kiformálódni (például vendéglátás, szépségápolás, divatcikk-kiskereskedelem), amely folyamat egyszerre volt következménye és további generálója a másfél emberöltőnyi kispolgárosodási megatrendnek. Az összességében 800 ezres lélekszámú MSZMP-tagságon belül mindettől korántsem függetlenül hamar kialakult egy spontán jelentkező kvázi-pluralizmus, amelynek révén a rendszerpárt tagsága három – egymással konkurálva kooperáló – belső platform körül kezdett csoportosulni. Ezek között nevesítendő a nehézipari hátterük okán a korabeli szóhasználattal „munkásellenzékinek” titulált (kiváló moszkvai pártkapcsolatokkal rendelkező) dogmatikusok köre, az urbánus-technokrata szakapparátusi reformerek és pénzügyesek pártfrakciója, valamint a melléküzemági-termelőszövetkezeti agrárágazati lobbit és a széles körben olvasott népi irodalmárokat tömörítő népnemzetiek irányzata.
Kádár a ’68-as prágai szovjet bevonulás után érezhetően lassítani igyekezett a reformfolyamat haladását a Moszkva felőli további ellenlépések megelőzése érdekében, amely körülmény felettébb kérdésessé tette a kispolgárosodás addigi hozadékainak perspektívaívét hazánkban (az addigra afféle nemzeti apafigurává magasztosult első titkár pártbéli reformer hívei előtt szinte mentegetőzve jegyezte meg ekkortájt: „most ennyit sikerült”). A ’68-as mechanizmus-reformfolyamat ’70-es évek eleji brezsnyevi kisiklatása ellenére mégiscsak fokozatosan erőre kapó hazai második gazdaság (mint az újjáéledő kvázi-civilszféra gazdasági talapzata) a rezsim kríziskorszakában képessé vált kitermelni a majdani rendszerváltás két vezető erejének egy-egy elődszervezetét: a Demokratikus Ellenzéket (illetve a civil megjelenésű Szabad Kezdeményezések Hálózatát) és az Írószövetségből formálódó – eleinte még nevéből adódóan is mozgalmi jellegű – Magyar Demokrata Fórumot.
A minden megyében saját székházzal, alkotói vendégházzal rendelkező (zömében népnemzeti karakterű) Írószövetség szervezte író-olvasó találkozók, felolvasóestek, valamint a liberális rendszerellenzék által működtetett alternatív színházi előadások, alternatív zenei klubkoncertek, (fél-illegális) szabadegyetemek kiegészülve a megyénként egy-egy művészeti folyóiratot kiadó hivatalos – és a demokratikus ellenzék által megjelentetett illegális – kiadványokkal felerősítették a rendszer erózióját a ’80-as évek második felére. A rendszerpárt egyre inkább reformer álarcot öltő mérsékeltebb elitkörei felől egy ezzel ellentétes folyamat is generálódott eközben, amely rövidtávon gyorsította az átalakulás időbeli lezajlását, de távlatilag tudatosan fékezte annak mélységi előmenetelét. A rendszerváltás viszonylagossá tételében, illetve a gazdasági, kulturális, politikai hatalom átmentésében alapvetően érdekelt urbánus „vörös arisztokrácia” – csakúgy, mint a posztszovjet utódállamok túlnyomó többségében, valamint Romániában, Lengyelországban, (kis) Jugoszláviában – a spontán privatizációtól kezdődően belső és külső kapcsolathálózatának hála sikerrel zárta el az átalakulással kapcsolatos információktól, a pénzügyi erőforrásoktól és a magánosítási csatornáktól a kádárista új(ra)polgárosodás gazdasági talapzatát. A második gazdaságból ennek folytán nem alakulhatott ki életképes KKV-szféra hazánkban. (Ellentétben a látványos fejlődést produkáló, hazánk mechanizmusreformját anno tervszerűen másoló Kína megfelelő szektorával). A kései kádárizmus szakmai elitpozíciókat uraló technokráciájával kooperáló mérsékelt pártelit ebbéli eredményessége ismételten megpecsételte a polgárosodás folyamatát Magyarországon.
A rendszerváltás után megszűnő 1,5 millió munkahely (az addigi állások mintegy harmada!) a roncstársadalomba züllesztette a rendkívül széles kádárista középréteg derékhadát (különösképp a nagyipari kultúrák teljes felszámolásával és az agrárium összeomlásával érintett perifériamegyékben). A globalo-privatizációs folyamat nyerteseinek számító nyugat-pannon polgárváros megyeszékhelyek a fővárossal együtt a nemzetközi működő tőkebefektetések (FDI) haszonélvezőiként átvészelték a világháborús összeomláshoz mérhető GDP-vesztéssel járó rendszerváltó éveket, viszont a második gazdaság önálló egzisztenciái ezen urbánus térségekben is gyakorta radikális státusvesztést voltak kénytelenek megélni (tulajdonosból alkalmazottá válva, vagy értelmiségiként kékgalléros munkakörben elhelyezkedve). Az össznépesség kétharmadát negatívan érintő – a roncstársadalom és a középrétegek többségének státusvesztését okozó – országos mérvű deklasszálódást a multinacionális tőke által a központi régióban és a nyugat-pannon nagyvárosi övezetben a ’90-es évek során generált szigetszerű modernizáció nem tudta országos szinten ellensúlyozni (legfeljebb némiképp mérsékelte annak kimenetelét).
A rendszerváltás fő irányát meghatározó (az állampárti szakszolgálatokba és azok kevéssé megrostált utódszervezeteibe mélységileg beágyazott) jól informált utódpárti elitek mindegyik releváns rendszerváltó formáció vezérkarában kedvezően pozícionálták magukat hálózati kapcsolataik révén, így az újságírói, felsőoktatási, kulturális és vállalati szféra kulcspozíciói tekintetében ’45 óta töretlen felül-reprezentáltságuk zavartalanul és szakadatlanul fennmaradhatott a ’90-es „fordulatot” követő első rendszerváltó kormányciklusban is. A rendszerváltás során vakvágányra tévedt kádárista kispolgárosodás ’90 utáni folytatódását eleve ellehetetlenítette a becslések szerint a korabeli államadósság duplájára (vagy akár triplájára) rúgó gigantikus hazai állami vagyon nyomott áras privatizációjában érdekelt (a magyar vörös arisztokráciával kooperáló) nyugat-európai – főként (nyugat-)németországi, osztrák, lombard – üzleti körök agresszív piacszerzési és konkurencia-felvásárlási törekvése a V4-térség egészében (de mindenekelőtt a korabeli világsajtóban államcsőd közeli helyzete ellenére éllovasnak titulált Magyarországon).
A rendszerváltástól kezdődően térségünkben alapvetően paradox helyzetet teremtett azon jellegzetesség, amely szerint a saját hazájukban eredendően tradicionálisan a helybeli kékgalléros rétegeket képviselő szociáldemokrata formációk a velük tradicionálisan összefonódó nyugati szakszervezeti föderációkkal karöltve lelkesen támogatták hazájuk ebbéli törekvéseit (különösképp helytálló mindez a nyugati szomszédunknál a ’80-as, ’90-es évtizedben mindvégig főhatalmat gyakorló SPÖ-re). A kései kádárizmus és a rendszerváltozás első oligarchái éppúgy érdektelenségüket fejezték ki az életképes középosztály és a versenyképes középvállalati szegmens létrejöttében, mint a meghatározó jelleggel posztkádárista karakterű politikai-, kulturális- és médiabeli elitcsoportok, így a fordulat során látványos pozícióvesztést elszenvedni kénytelen hazai középrétegek pártpolitikai reprezentánsai nem találhattak szövetségesre a nemzeti nagytőke prominensei dominálta vállalkozói érdekszövetségekben sem. Mindennek folytán a két generáció értékteremtése révén ’45 és ’90 között felhalmozott szövetkezeti, szakszervezeti és állami vagyon egésze a hazai vörös arisztokrácia, valamint e posztkommunista képződmény régi stratégiai szövetségeseként a nyugati nagytőke tulajdonába került egy bő évtized leforgása alatt a kétszintű bankrendszer ’87-es bevezetésétől a ’98-as kormányváltásig bezárólag. Ezen (történelmi léptékű) vagyon-átcsoportosításból az MDF-kormányzat alatt útjára indított – jó szándékú, de ügyetlen – gazdasági programokon (például tanácsi lakásprivatizáció, kárpótlás, Munkavállalói Résztulajdonosi Program, egzisztenciahitel) túlmenően a magyar társadalom nem részesülhetett. A társadalom ebből fakadó kifosztottság-érzésének tudható be, hogy a magyar állampolgárok nem aktivizálódtak a pártok keretei között ’90 után: a két nagy rendszerváltó párt tagsága még a 100 ezer főt se érte el (MDF – 60 ezer, SZDSZ – 30 ezer fő). Az utódpárt hálózati bázisa is csökkent az MSZMP 800 ezer főnyi tagsági körétől 110 ezres lélekszámra. A települések nagy részén jelen lévő történelmi pártok (KDNP, FKGP, MSZDP) gyorsan kiöregedő, majd kihaló szervezeteit leszámítva a pártszervezetek hamar kiszorultak a döntően jelölő szervezet nélküli (formailag független) polgármesterek irányította kistelepülésekről (az állami gazdaságok eltűnésével az utódpárt is formailag marginalizálódott e településméreten belül, de sokfelé egykori káderei uralták e szegmens helyhatóságait). A magyar pártrendszer társadalmi pilléresedésének hiánya krónikusnak tűnik annak fényében, hogy az akkortájt 40 milliós Lengyelországban 10 millió tagja volt az első kormánytöbbséget adó – eredetileg szakszervezetként útjára induló – Szolidaritásnak, valamint eközben a szociáldemokrata irányultságú osztrák SPÖ 1,5 millió tagsággal bírt, azzal egyidejűleg Ausztria jobboldali néppártjának (az ÖVP-nek) megközelítőleg 700 ezres tagsági köre volt. Az ország korábban osztrák szintű közéleti aktivitás-normarendszerének torzulása kéz a kézben jár a vidéki kisbirtokosi és városi kiskereskedői osztály (vagyis a független egzisztenciák) ’45 utáni egyidejű felszámolásával. Ugyanis a ’45 utáni rövid koalíciós időszakban a vezető kormánypártként funkcionáló (a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által egyedüli jobboldali formációként engedélyezett) polgári FKGP-nek 600 ezer tagja volt, míg a munkásarisztokrácia irányítása alatt álló – már a két világháború között is a kisgazdákkal demokrata szövetséget formáló – MSZDP tagsága 750 ezer főre rúgott. A ’90 utáni demokráciában a rendszerváltó pártok együttes tagsága alig haladta meg a 100 ezer főt a történelmi pártokkal együtt.
A polgárság vagyongyarapodásának potenciálisan fő garanciáját jelentő KKV-szféra érdekeinek kárára a rendszerváltozástól kezdődően – kormányokon átívelő módon – egészen máig favorizált külső forrású (multinacionális) tőkevonzáson alapuló befektetés-ösztönző modell még a konszolidált kádárizmus viszonyaihoz képest is bérmunkás jellegűvé torzította a magyar középtársadalmat. A nagyvonalú címzett támogatásokkal, adóleírási lehetőségekkel, járulékkedvezményekkel államilag dotált (előbb dominánsan német és osztrák hátterű, majd utóbb kínai és dél-koreai központú vállalatokat befogadó), jelenleg is sorra nyíló ipari parkok országszerte torzószerű mementói e belföldön máig pártpolitikai konszenzust élvező törekvéseknek. Utóbbi (alapvetően kártékony) nagypolitikai konszenzus folytán őszintétlen, egyúttal hatástalan napjaink szabadelvű értelmiségi csoportjainak és liberter ellenzéki pártjainak kormánykritikája az akkumulátor-gyárakkal kapcsolatban, hiszen a NER iparpolitikája főbb vonalait tekintve megegyezik a rendszerváltó elitek által évtizedeken át követett ipartelepítési fősodorral (eme hitelességi deficit okán a helybeli elégedetlenségi potenciálmozaikok egyesítésére és kanalizálására az ellenzék mindeddig képtelennek bizonyult).
Tekintettel arra, hogy eme (a háztartási szférától a nagytőke felé irányuló) erőforrás-csatorna keretei között a ’90 utáni szigetszerű (legfeljebb a központi régiót, az öt nagyvárost és a nyugat-pannon polgárváros-övezetet érintő) újpolgárosodásban az össznépesség legfeljebb harmada és az államterület szűk ötöde vehetett részt, nem meglepő a társadalomszerkezet feudalisztikus alapszerkezete. Ezen (a külhoni tulajdonosi körök érdekeit piedesztálra emelő) fenti erőforrás-átzsilipelési gyakorlat az államszocializmusnak az agrárnépesség szövetkezetei felől a hidegháborús szovjet hadigazdasági igényeket szolgáló hazai nehézipari ágazatok irányába áramoltatott jövedelemtranszferével vethető össze leginkább. A történelem viharaiban rendre újradeklasszálódó magyarországi középréteg zsigereiben (annak ez irányú históriai tapasztalatai folytán) mélyen élő régi-új zsilipelési praktika – annak akut társadalmi jövedelemszűkét eredményező okozata ellenére – makrogazdasági hozadékkal is bírt. Hiszen a 2021 ősze óta tartó uniós dotációs zárlat ellenére a hazai rezsim az eredményes külső tőkevonzás révén tudta elkerülni a mély recesszió kialakulását, ami gyors bukását eredményezte volna már az előző országgyűlési választáson is. E makroszintű eredményesség jegyében a 2021-es esztendőben az EU GDP-jének alig 1 százalékát termelő és népessége hozzávetőlegesen 2 százalékát képező kis hazánkba áramlott az unióba érkező dél-koreai FDI hetede, valamint 2023-ban a kínai irányból származó FDI bő harmada, míg egy évre rá immár annak közel fele összpontosult Magyarországra (miközben a hazánkban 2017 óta 10 ezer munkahelyet létesítő indiai tőke jelenléte újfent felerősödött egyes magyarországi feldolgozóipari ágazatokban). A rendszer igazi – uniós irányból generált – gazdasági szakítópróbája ekkor zajlott le, amelynek során a keleti (főként kínai) részről nyíltan támogatott orbáni modell nagy ellenálló képességről téve tanúságot (elemi szinten) négy éven át kiállta a próbát. (Habár az akkumulátor-piac globális gyengülése folytán e gigantikus beruházások komplementer hatása 2025-től alig érvényesült, amely külső tényező alaposan elhalasztotta a tavaly év eleji kormányfői prognózisban szereplő reálgazdasági repülőrajtot). E beruházásoknak hála 2026-2027-től kezdődően egy 2-3 százalékos mérvű tartós, de mérsékelt dinamikájú növekedési trend bontakozhat ki belföldön, ami a korábbi (csekély teljesítményű) modernizációs rezsimekhez hasonlóan stabilizálhatja, majd elnyújthatja a NER uralmát uniós dotációk beáramlása nélkül is.
A szabadidő-eltöltési, fogyasztási és utazási szokásaiban meghatározó jelleggel még nyugati irányba orientálódó kádári kisembertípus fokozatos kihalásával párhuzamosan 2010 után megerősödött, majd súlypontivá vált társadalmunkban az etnocentrikus, etnonacionalista vidéki – többnyire perifériamegyei – eredetű (gyakorta városba felköltöző, vagy távolabbi modernizációs térségekbe áttelepülő) állampárti keménymag szerepe. Ezzel egyidejűleg az egzisztenciáját kormányzatilag biztosított közmunkára és állami közbeszerzések függvényében működő nagy élőmunka-igényű reálgazdasági ágazatokra (például építőipar, agrárium) alapozó roma társadalom részaránya is fokozódott az össznépességen belül (a perifériamegyékben számos járásban egyenesen a népességtöbbséghez közelítve). A perifériamegyékből a központi régióba és a nyugat-pannon polgárvárosokba átköltöző alulképzett népesség egy irányban szavazva a helybeli nyugdíjas korosztályi zárvánnyal számos fejlettebb külsőpesti vagy nyugat-pannon lokációban képes átbillenteni a maga etnocentrikus és államfüggő értékvilága felé az addigi polgári orientációjú helyi népességtöbbséget, miként az több fővárosi külső kerületben és dunántúli középvárosban már eddig is megfigyelhető volt főként a lakótelep-övezetek némelyikében.
A hazánk emberöltővel korábbi EU-csatlakozása óta nyugati irányba kivándorló mintegy 700 ezer fiatal eleve csökkenti a polgári értékorientációjú népességhányad súlyát az összlakosságon belül, amivel párhuzamosan az elmúlt bő évtizedben nyugdíjas életkorba lépett – inaktív élethelyzetéből adódóan fokozottan államfüggő – Ratkó-generáció társadalmi súlya arányaiban tovább fokozódott. A lakosság kedvezőtlen korfája az állampárt malmára hajtja a vizet még egy bő emberöltőig, mely trendet tovább erősíti a szülőképes női korosztálynak a rendszerváltást követően született korcsoportok alacsony létszámából fakadó radikális csökkenése. A nyugatorientált ellenzék strukturális versenyhátrányát fokozza a külföldre kitelepült fiatalság szavazat-leadási lehetőségeinek tudatos kormányzati korlátozása, valamint azzal párhuzamosan a Habsburg Birodalom utódállamaiban élő – a rezsim által könnyített formában magyar állampolgárrá tett – kisebbségi magyarság levélszavazati voksolásának engedélyezése is, amely együttes gyakorlat révén eleve több mandátumnyi előnnyel indul neki a kormányoldal a mindenkori országgyűlési választásnak. Nem lényegtelen tényező az sem, hogy a magyar kormányzati dotációkkal (például beiskolázási juttatásokkal, kisvállalkozói és egyházközségi pályázatokkal, sportcélú intézményfejlesztési támogatásokkal) hazánk viszonylatában államfüggővé domesztikált Kárpát-medencebeli magyar kisebbségi közösségek oszlopos tagjai az állampárti szavazótábornak, amely törvényszerűségen a csonka Magyarország határain túli Kárpát-medencei (részben magyarlakta) nagyvárosok liberális értelmiségi közegeiben népszerű Tisza Párt megjelenése érdemben nem változtatott.
A túladóztatás, a növekvő energiaárak és a középrétegek vásárlóerő-csökkenése miatt szűkölő piaci lehetőségek folytán a Covid óta csődhullámot elszenvedő hazai KKV-szféra állandósult zsugorodása a független egzisztenciák számát tovább csökkenti, miközben az állami szféra béremelései (kormánytisztviselői kar, pedagógus társadalom, orvosok, nővérek, óvónők, fegyveres testületi tagok) növelik a jellegükből adódóan államfüggő – így az állampárt iránt lojális – életpálya-lehetőségek iránti lakossági érdeklődést. A jellegéből adódóan kritikus gondolkodású egyetemi és akadémiai szféra tudatos alulfinanszírozása csakúgy, mint a lapkiadó és újmédiabeli szerkesztőségek államilag vezérelt hirdetéspiaci kivéreztetése hozzájárul a népességet szellemileg orientálni képes értelmiség alternatíva-képzési potenciáljának látványos csökkenéséhez, valamint a kritikai attitűd radikális gyengüléséhez, miközben a NER keretei közötti elitképző intézményi kör (mindenekelőtt az MCC) terebélyes belföldi és közel-külföldi infrastrukturális háttérrel bír és korlátlan pénzügyi erőforrás-állománnyal gazdálkodik. A közösségi önszerveződés kulturális, gazdasági előfeltételei megszűnőben vannak, ami mérsékli az ellenzék társadalmi oszloposodását, alternatívaképző potenciálját, szellemi kisugárzó hatását, így a kormányelleni pólus négyévente újabb és újabb „rövid szavatossági idejű” álmessiás kitermelésére szűkíti le a főként online médiagépezetre redukálódott ellenzéki hálózat politikai teljesítmény-volumenét. Az oszloposodás ellenzéki hiánya és kormányoldali felületessége mindkét politikai pólust egyidejűleg teszi kiszolgáltatottá a civil megjelenésű nemzetközi hálózatok és a térségünkben hagyományosan aktív keleti (mindenekelőtt orosz) szakszolgálatok által egyaránt befolyásolható külhoni pénzügyi dotációknak és médiabeli „intellektuális” divathatásoknak. A jelek szerint autonóm érdekfelismerésre és értékteremtésre, valamint mindezek hiteles artikulációjára egyik magyar politikai pólus se képes kellő mérvű társadalmi beágyazottság híján. A négyévente jobb híján gépiesen leadott lakossági szavazatmennyiség rezignált begyűjtése nem pótolja az alapszervezeti hálózatot, az értelmiségi hátországot és a valós taglétszámot. A parlamenti pártok egyöntetűen külhoni nagyhatalmi aktorok és hazai oligarchák fiókszervezetei, így egyként nem váltak részeseivé a helyi társadalommozaikok mindennapjainak. Habár a hazai rendszerpártban (a posztszovjet türk utódállamok viszonyaihoz hasonlóan) egyetlen (részben fogadott, részben vérségi) családi kör uralja az intézményrendszer egészét és a pártklientúrát, ennek ellenére az elvben a kormányzati elit mindenható fejének szolgaian alárendelt üzleti szféra érdeke (jelentős külső és belső kommunikációs zavarokat előidézve) időnként könnyűszerrel felülírhatja a politikai célszerűség kívánalmait (például teljes körű sztrádahálózati privatizáció, MNB-alapítványok gigantikus vagyonkimentése, államosított bankok újbóli magánosítása). Az állampárti mindenhatóság mítoszát alapvetően kezdi ki, hogy az évi ezermilliárdnyi profit felett diszponáló OTP-csoport továbbra se része a NER vazallushálózatának.
Az izolált társadalmi jellegüket ösztönösen nevükben őrző Tisza-szigetek a belföldön tradicionálisan a legpolgáribb identitással bíró mentalitás-földrajzi szigeteken tűnnek aktívabbnak, egyúttal hatókörük se terjedhet túlságosan messze a hagyományosan a liberter ellenzéki formációkra szavazó társadalomrészeken. A Nyugaton még a filoszemita szélsőjobb részéről is vallott szabadelvű minimum domináns hazai tagadása izolálja a polgári lokációkat a rurális térségektől, amely – Európától felettébb idegen népi – attitűd arra vezethető vissza, hogy a ’90-es évek elejétől kezdődően az EK (majd az EU) a mindennapjaikat generációkon át a vasfüggöny mögé szorítottan tengető népek által irigyelt jóléti modellt nem exportálta a közép-európai régió felé. Ugyanis a ’45 utáni nyugat-európai jóléti modellkonszenzust addigra a kontinens magállamaiban felmondta az ottani nagytőke. Ehelyett az akkortájt globálisan virulens neoliberális-szabadversenyes modellbe illesztették be a szuverenitását a szovjet kivonulástól fogva formálisan visszanyerő köztes-európai félperifériát. Mindennek folytán a hazai perifériamegyékben érthetően kevéssé bírnak mobilizáló hajtóerővel a felületes nyugatosodást és szólamszintű európaizálást sejtető programtézisek. Az ellenzék vízióalkotó erejét tovább csökkenti azon körülmény is, miszerint a 21. század globalizációs viszonyai közepette nem működik a szociális kohéziót sikeresen megteremteni képes virulens demokratikus modell az északi féltekén. Mindez megmagyarázza a hazai ellenzék egyre alacsonyabb támogatottságát a rendszerváltásból helyzeténél fogva kiábrándult depressziós tájegységekben, valamint faluhelyen és a járásszékhelyek országszerte csaknem mindenütt. A modernizációs központokat sújtó szolidarítási adóból származó közforrásokból keresztfinanszírozott Modern Falvak Program dotációi az állampárti bázis mérhető bővülését eredményezték az elmúlt egy-másfél esztendő során a kistelepüléseken, melynek hála a kormányerő nagyrészt pótolta a fővárosban a Tisza Párt megjelenésétől fogva megfeleződő bázisa miatti országos szintű támogatottság-vesztését. Az ellenzék kiüresedő Orbán-fóbiája és a modernizációval szembeni vidéki dacból kifolyólag a magyar pártpolitikai szféra egésze (vagyis nem csak a kormányoldal, hanem az ellenzéki pólus is) mindeddig adósa maradt a 21. századi sorskérdések felvetésének, hiszen a különböző oldali párthívek nem igényelték ilyen mérvű szakmapolitikai teljesítmény meglétét releváns pártelitjeiktől. Emiatt széles az önnön értékvilágukat a hazai pártpolitikai kínálatban tartósan nem lelő bizonytalan és a politikától elforduló (belső társadalmi eszképizmust vállaló) csoportok aránya. Holott a közéletileg hagyományosan inaktív közeg mobilizálása kimozdíthatná holtpontjáról az országot, de kellő kínálat híján ezen elvárás mindeddig irreálisnak bizonyult.
Tényleges sorskérdésekről alig folyik diskurzus hazánkban. Ezek közé sorolandó: az ország fél évszázadon belüli roma többségűvé válásának lehetősége, a természetes vízkészletek kimerülése, az alföldi térségek elsivatagosodása, a flóra és fauna felmelegedés miatti alapvető megváltozása, az invazív állatfajok élővilágon belüli dominanciája, a periférikus országrészek elnéptelenedése, a polgárság elvándorlása, a főváros gazdasági túlsúlyának fokozódása, a belső perifériák összenövése kiterjedt válságzónává, a nyugdíjrendszer elöregedés miatti összeomlása, az alrendszerek forráshiány miatti piacosítási kényszeréből fakadó szegregáció.
A hazai polgári szigetek kiterjedésének az országos mérvű modernizációs fordulat kivitelezéséhez való elégtelen volta folytán a választásokat ’90 óta nem lehetséges megnyerni takarékos állami gazdálkodást ígérő pártprogrammal. Ebből adódóan a nagytőkét (is) preferáló túlköltés okán ciklikusan újraképződő államadósság-krízis és a költségvetési deficit magas szinten történő állandósulása egyidejűleg ellehetetleníti a társadalmi derékhadat sújtó állami jövedelem-elvonási szint valós mérséklésére irányuló törekvéseket. Jelenleg évi csaknem 5 ezer milliárd forintot köt le az állami adósságszolgálat, ami elvonja a közforrásokat a modernizációt megalapozó közszolgáltatási rendszerektől (mindenekelőtt az egészségügyi és az oktatási szférától). A kritikus helyzet mindeddig nem erodálta számottevően a rendszerpárti bázist. Ugyanis a vasúti közlekedés és az egészségügyi ellátás vonatkozásában immár tartósan fennálló működőképességi zavarok ellenére a generációk sorától fogva alacsony színvonalú közszolgáltatási struktúrákban szocializálódott hazai népesség kevéssé hajlamos kormánybuktatásra közszolgáltatás-funkcionalitási anomáliáktól vezérelten (főként helytálló eme megállapítás a hazai középkorosztályok és a nyugdíjas korcsoportok esetében).
A Hang.hu oldalon megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
