A fenti elnevezéssel illetett anyagvizsgálati eljárás annak megállapítását célozza, hogy mérhetően mekkora szakítószilárdsággal, folyáshatárral, rugalmassággal bír az adott műanyag, textília vagy fém – rendszerint acél vagy alumínium – próbatest. Ennek mintájára egy-egy politikai rezsim vonatkozásában is precízen prognosztizálható a górcső alá vonandó éra maximális feszültségbírása, valamint meghatározható annak deformálódási pontja, képlékenysége, rugalmassága. Erre teszünk az alábbiakban kísérletet a minap lezajlott jelöltállító Fidesz-kongresszus apropóján, illetve a vészesen közelgő tavaszi szakítópróba előtt álló NER kapcsán.
Tekintettel arra, hogy hazánkban immár bő másfél évtizede nem pusztán egy változatlan színezetű kormányzat van tartósan irányító szerepkörben, hanem egy – az ország politikai-igazgatási szféráján túlmenően a gazdasági és a társadalmi alrendszerét is uralma alá vonó – domináns helyzetű rendszermenedzser párt, a tavaszi országgyűlési választás kimenetelét sem pusztán a kormányzati teljesítmény lakossági megítélése határozza majd meg. A közügyek tekintetében mobilizálható szavazói csoportok az egyes szakmapolitikai-ágazati területek állapotát nagyrészt negligálva a kurzus egészéhez való viszonyuk szerint döntenek hamarosan (legalább egy emberöltőre szólóan) hazájuk távlati sorsáról.
A fentiek okán a magyar belpolitikai helyzet a bevett nyugat-európai párhuzamok alapján bajosan volna értelmezhető, ekként a voksolás eredményének előrejelzése az északi féltekén alkalmazásban álló elemzési módszertanokkal jelentős hibahatárok mentén képzelhető csak el, ha egyáltalán. Utóbbi jellegzetesség sorozatosan kitűnik a szakmabeli konkurenseik mérési eredményeit immár másfél-két éve rendre cáfoló közvélemény-kutató intézetek sorra publikált párttámogatottsági adatsoraiból.
A főhatalomért életre-halálra vívott – nemtelen eszközöktől egyik részről se irtózó – küzdelem kimenetelét firtató alapkérdésre adható választ eme – jellegükből adódóan – legfeljebb a felszínt karcolgató „kutatások” helyett sokkal inkább Magyarország domináns tradícióiban kódolt (Nyugaton, sőt még önnön térségében is sajátságos) politika-geográfiai, gazdaságföldrajzi, társadalom-szerkezeti tényezőinek összessége rajzolja meg.
***
Ha az AfD nyeri a következő német törvényhozási választást, és a Nemzeti Tömörülés egyelőre ismeretlen jelöltje nyeri a soron következő francia elnökválasztást, akkor az oroszok onnantól az Atlanti-óceánnál volnának immár tagadhatatlanul.
A térségi modernizációs versenyben napjainkra minden releváns mutató szerint a szomszédos államok többségével szemben alulmaradó (egykori önmeghatározásából kifolyólag hajdanvolt éllovas) Magyarország jelenlegi botrányos közállapotai, valamint krízist jelző egyéb számszerűsíthető mutatói (például korrupciós indexe, általános fejlettségi szintje, népességének születéskor várható élettartama, populációjának halálozási rátája) éppúgy nem ügydöntő jellegűek a soron következő voksolás kimenetele tekintetében, miként a korábbi szavazások alkalmával sem minősültek annak. Ami már-már hungarikum.
A liberális önmeghatározású fővárosi értelmiségi fősodor tagjait analíziseik során (2006 őszétől kezdődően, azaz) immár egy emberöltőtől fogva tévútra vivő felszíni benyomások a mélyrétegbeli viszonyok negligálásából, illetve eredetük fel nem ismeréséből fakadnak. A mindenkori váltópárti ellenzéket vakvágányon tartó szellemi holdudvar még értelmezni is képtelen, hogy a ciklikus fellángolások ellenére immár másfél évtizede rögzült hazai belpolitikai helyzet elemezhetetlen kellő mérvű magyarság-specifikus múltismeret megléte nélkül, amely alapvető elméleti hiátust legfeljebb empirikusan szerzett terepismerettel lehetne némiképp ellentételezni, amire kevéssé tűnik fogékonynak eme belterjes elemzői keménymag. Habár a mára alaposan kiöregedett szociológus élvonal berkeiben (a kádárizmus fénykorában) még dívott a falukutatás szokása.
Az immár 16. éve szakadatlanul kétharmados többséggel regnáló egypárti kormányzat egyedülálló jelenségének kiváltó oka a modernitáskori magyarság egyedi múltjában keresendő, amelyre nem fókuszálunk kellőképp, így megfelelő tudás híján a nemzet kollektív immunrendszere – még ha szándékában állna – se védekezhet(ne) ellene. Nos, nézzük hát, miben is rejlik ezen, generációk sorára átokként nehezedő, modernizációs mázrétegekkel ügyesen maszkírozott magyar fejlődési sajátosság! Miként ismeretes: a Szovjetunión kívüli egykori KGST-tagállamok és a posztjugoszláv nagytérség döntő része az Osztrák Főhercegség – mint civilizáló kisugárzású magállam – köré csaknem fél évezreden át szerveződő Habsburg Birodalom utódállamai közé sorolható. A közismert cseh, szlovák, magyar, horvát és szlovén példán túlmenően az utódállamok népes sorát alkotja (Erdély és Bukovina okán) Románia, (Galícia és Szilézia révén) Lengyelország, (a Vajdaság miatt) Szerbia. Sőt: a napjainkban a pravoszláv nagytérségről véres háborúban leválni igyekvő Ukrajna is ide sorolható valamelyest Kárpátalja és Galícia egyes tájegységei tekintetében. Hazánk – habár az abszolutista berendezkedésű Lajtán-túli örökös tartományokhoz képest előbb rendi alkotmányossággal, megyei önkormányzatisággal és rendi országgyűléssel rendelkező autonóm területként, majd az addig abszolutista udvarral megkötött 1867-es kiegyezéstől fogva deklarált társországként – kivételezett helyzetnek örvendett mindvégig a köztes-európai súlypontú birodalom fennállása alatt, azonban az első világháború végi összeomlásból fakadó trianoni békediktátum után (Budapestet és vonzáskörzetét leszámítva) a kimúlt birodalom belső perifériáinak csaknem egyedüli örökösévé lett. Ezen – mindeddig súlyához mérten ritkán hangsúlyozott – jellegzetesség megkülönbözteti csaknem minden más (a vidéki modernizációs centrumtérségek valamelyikéből részesedő) Habsburg utódállamtól hazánkat. Így Magyarország társadalmi, gazdasági, településszerkezeti, valamint – mindennek folytán – pártrendszer-strukturális vonásai alapvetően eltérnek az etnikailag heterogén nagytérség többi részén tapasztalható nyílt pártversenyre és kulturálisan domináns nyugat-orientáltságra épülő (e tekintetben egyívású) közviszonyoktól. Evégett a széles bázisú nagypolgársággal rendelkező, a két néhai birodalmi fővárossal csaknem egyenrangú fejlettségi szintű (habár kevésbé népes) régióközpontok sorával bíró (megcsonkított hazánkat körülölelő) utódállamok könnyűszerrel beilleszkedtek mindhárom világháborús konfliktus végeztével a mindenkori fősodort „diktáló” nyugati centrumállamok meghatározta aktuálisan dívó modernizációs megatrendbe. Így felzárkózásuk az 1918-’20-as kezdetű – felemás eredményességű – emberöltőnyi térségi demokratizálási hullám során, az 1945-’48 közötti rövid életű demokratikus ciklus alatt, valamint a hidegháborút lezáró 1990-es fordulat utáni évtizedekben – rövidebb kilengésektől eltekintve – gyorsabbra és átfogóbbra sikeredett, mint a mára láthatóan leszakadó Magyarországé. A helyzet fonákja abban rejlik, hogy minderről elsődlegesen nem a mindeme sajátosságok együttes „termékeként” előálló Orbán-éra tehető felelőssé.
A köztes-európai nagytérség (hazánkat leszámítva) főbb vonalaiban kedvező ’90 utáni adaptációs képessége azon múlhatott, hogy az északi féltekét a ’80-as évek végére már vitathatatlanul meghatározó globalizáció sűrű szövésű városhálózatokon nyugodott. Ezekhez a Sztálin haláláig élesen egymásnak feszülő két hidegháborús tömb békés egymás mellett élését célzó (Hruscsov kezdeményezte) enyhülés, majd az utóbb abból sarjadó (SALT I-II.) leszerelési politika és a helsinki jogkiterjesztési folyamat során már eleve valamelyest illeszkedtek a krónikus devizahiányukat külkereskedelmi aktivitással enyhítő fejlettebb KGST-tagállamok nagyváros-szigetei. Az akkortájt térségi éllovasnak tűnő (mert közszükségleti cikkek importbeszerzésére és hazai előállítására előszeretettel fordító) Magyarországnak egyetlen nemzetközi relevanciájú nagyvárosa volt (Budapest), míg a hazánkon kívüli (közforrásaikat népjóléti intézkedések helyett az idő tájt inkább önnön nehéziparukra fordító) Habsburg utódállamoknak több is.
A ’45 utáni kitelepítésekig egyként németes kultúrájú köztes-európai modernizációs „szigetvilág” a vasfüggöny összeomlásával egy csapásra kivirult a ’90-es évtized elején (nyilvánvalóan Budapestet és agglomerációját is ide értve). Csakhogy a hazánkban is szépreményű kilencvenes évek eliramlását követően a néhai KGST- (egyúttal Habsburg-) utódállamok útjai az ezredfordulóra lassan különválni látszottak. Hiszen az egykori Szudéta-vidék, Prága és Brünn révén csaknem teljes államterületén polgári jellegű Csehország és az alpesi alapvonásait a délszláv államalakulatban is megőrző Szlovénia relatíve hamar felzárkózott a Lajtán túli egykori osztrák „örökös tartományok” korabeli fejlettségi átlagszintje környékére.
A történelmük leghosszabb szakaszában anno a Német-Római Birodalomhoz tartozó eme eleve sikerre ítélt (normarendszerükben rég elnémetesedett) szláv párost követően a ’90-ben még ukrán fejlettségen tanyázó, azonban a sokkterápiát és az azt kísérő 50 százalékos külső államadósság-elengedést követően szakadatlan növekedést diktáló, Varsón túlmenően szerteágazó „vidéki” nagyváros-füzérrel bíró Lengyelország villámgyorsan behozta térségi versenytársaihoz képesti kezdeti lemaradását. E tartós fejlődési pálya motorját súlypontilag a vidéki nagyvárosok együttese adta (például Katowice, Poznan, Gdynia, Danzig, Breslau, Krakkó), amely nemzetközi súlyú városhálózatnak hála a közép-európai térség legnépesebb állama volt az egyetlen recessziót elkerülő EU-tagállam a 2008-ban kirobbant globális krízis éveiben.
A második legfejlettebb szovjet tagköztársaságnak számító Ukrajna modernizációs központjai szintén a Habsburg államalakulattól örökül kapott nagyvárosok (például Beregszász, Ungvár) voltak, valamint a középkorban a viking származású (varég) harcosok alapította Kijev, amely urbánus centrumoknak köszönhetően a napjainkban létviszonyai vonatkozásában fényévekkel Lengyelország mögött tanyázó keleti szláv állam ’90-ig azonos életszínvonalon élhetett a korabeli lengyel társadalommal (utóbbi létminőség a késő-kádárista magyar életszínvonal felét jelentette akkor).
A ’98 őszén Meciar bukásával berendezkedő nyugatos Dzurinda-kabinet Szlovákiában a Kárpátok kistigrisévé tette másfél kormányciklus alatt Szlovákiát (a bécsi vonzáskörzet szerves részét képező, tradicionális koronázó városi múltnak örvendő Pozsony és (a keleti országrész központjának számító) Kassa dinamizáló-képességének betudhatóan. Ekkortájt kezdik a világsajtóban egy bő évtizedig gyakorta a térségünk kistigriseként emlegetni a valaha hazánkban széles körben lesajnált északi szomszédállamot.
A ’90-es évek közepétől az államelnököt támogató középbal koalíció számára a nyugatos erdélyi szavazatokat részben szállító RMDSZ-nek hála Nyugaton legitimációt szerző (állampárti hátterű) Iliescu-féle országvezetés bukása után a 19. század végén Kelet Párizsának aposztrofált Bukarest, valamint a multietnikus tradíciójú Erdély-Partium nagytérség urbánus centrumai (Brassó, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Marosvásárhely) voksainak hála egy fordulatértékű (1996-2000) ciklusra berendezkedő Constantinescu elnök polgári kurzusa villámgyorsan modernizálta Romániát. Mindezt a polgári attitűd romániai fennállásának hála tehette meg. Ami pedig nem véletlenül állt rendelkezésre akkortájt. Ugyanis a történelem viharaiban a középkori magyar állam épségben megőrzött (a török megszállást egyaránt elkerülő) térségi nagyvárosainak töretlen működése folytán, valamint a Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemsége alatti fénykorában Európa fejlett államaihoz sorolt Erdélyi Fejedelemség kulturális kincsének helybeli fennmaradásának betudhatóan, illetve az Erdély önállóságának elvesztését követő bő kétszáz éves Habsburg-uralom fejlettségi hozadékainak hála előálló szilárd polgári talapzat erodálhatatlannak bizonyult a romániai kommunista rezsim totalitárius szakaszában is. Az egybefüggő modernizációs hálózatot képező erdélyi és partiumi urbanizációs centrumok példátlan ellenálló-képességhez hozzájárult, hogy Erdély (relatíve fejlett) magyarlakta tájegységei Ceausescu rémuralmát megelőzően az államszocialista Románián belül privilégiumok sorát élvezték (például székely területi autonómia biztosítása, magyar tannyelvű marosvásárhelyi egyetemi kar alapítása, anyanyelvi sajtóhálózat kiépülése). E privilegizáltságnak betudhatóan az akkor még jelentős részt magyar (és szász) etnikumú erdélyi polgári szigetvilág kedvezőbb állapotban vészelte át a ’45 utáni emberöltő történeti viszontagságait, mint hazánk urbánus lokációi. A később súlyosbodó romániai elnyomó gépezetnek a rezsim utolsó másfél évtizedében evégett állhatott ellen a magyarországi hódoltsági terület 150 éves török alávetettségét anno elkerülő (ekként polgáribb gyökérzetű) erdélyi-partiumi urbánus centrumhálózat, habár az akkorra már rég urbanizálódott szász és zsidó etnikai közösségek államhatalmi kiárusítása és az azt követően több hullámban végrehajtott falurombolás vitathatatlanul máig ható negatív következményekkel járt a román államterület Kárpátokon inneni részének vonatkozásában.
A délszláv polgárháború és a koszovói konfliktus lezajlását követően, 2000 októberében az általa kezdeményezett koszovói etnikai tisztogatásokkal kiprovokált NATO-bombázások végeztével megbukó Milosevics-rezsim gerincét leginkább Belgrád, Szabadka, Újvidék egyetemista tömegeinek tüntetéshulláma roppantotta meg végzetesen. Fontos itt megjegyeznünk, hogy az egykor a történeti Magyar Királyság, majd a dualista Magyarország uralta Bácska és Bánát területének nagy részét birtokló szerbiai Vajdaság volt anno a nyugatos arculatú titói Jugoszlávia éléskamrája. Kevéssé ismert tény, miszerint valaha e multietnikus tájegység az annak közvetlen közelében fekvő Temesvárt és vidékét is ideértve (az eme vonatkozásban a korabeli Egyesült Államok vonatkozó élelmiszer-gazdasági ágazataival holtversenyben) világelsőnek számító nagy-magyarországi malomipar primer centrumának minősült. Valamint (a Nándorfehérvárból kifejlődött) Belgrád mellett primer felsőoktatási, kulturális, értelmiségi centruma volt a délszláv államalakulatnak a valaha németek, szlovákok, szerbek, románok, magyarok által egyaránt lakott nagyrégió. A határ mindkét oldalán máig nosztalgiával tölti el az idősebb térségi értelmiségi korosztályokat a korszakban neves vajdasági színházi életen túlmenően a magyar szemszögből nyugatinak tetsző hanglemez kínálat és könyvválaszték, valamint a szabadkai és újvidéki egyetem, illetve az utóbbi intézmény háza táján Új Szimpózium címmel szerkesztett (hajdan legendás) irodalmi folyóirat. A tájegység Tito alatt valós autonómiával és (a jelenlegivel ellentétben tényleges hatáskörrel bíró) tartományi parlamenttel rendelkező régió volt, amelynek szellemi kisugárzó hatása hazánk déli nagyvárosaira is kiterjedt (mindenekelőtt Szegedre és Pécsre).
A fenti (főként) romániai és szerbiai példák sora támasztja alá azon reális elemzői prekoncepciót, miszerint a történeti Magyarország legpolgáriasultabb urbánus lokációi szakadtak külhonba a trianoni országvesztés során, amely máig ható alaphiátus rendkívüli mértékben határolja be még napjainkban is hazánk modernizációs potenciálját. Ellentétben a nyugati centrumtérségekhez – domináns viszonyainkhoz képest – trendszerűen gyorsabban felzárkózó Magyarországot határoló utódállamokkal.
A néhai Jugoszlávia második legjelentősebb tagállamaként és egyúttal 800 évig hazánk társországaként fennálló déli szomszédállam (Horvátország) az első jelenkori függetlenséget kivívó nacionalista-posztkommunista Tudjman elnök halálát követően a (néhai itáliai kereskedőkolóniák kulturális tradícióit máig hordozó) turisztikailag frekventált dalmát településsáv szavazatai mozdították el látványosan az euro-atlanti integráció útján. A Baltikumtól az Adriáig terjedő köztes-európai nagyrégió nyugatosítása tekintetében az előbbiekhez mérhetően kardinális jelentőségű (2004 végén kirobbanó) ukrajnai narancsos tüntetéshullámban a valaha a Lengyel-Litván perszonálunióhoz, valamint utóbb a Habsburg Birodalomhoz tartozó nyugatias normarendszerű tájegységek, nagyvárosok (például Lemberg, Beregszász, Ungvár) népessége vett részt leginkább. Mármint a hajdan a föld egyhatodán elterülő Szovjetunió második-harmadik legjelentősebb centrumának számító ukrán főváros (Kijev) belvárosának européer polgársága mellett.
A hazánkat körülölelő Habsburg-utódállamok ezen (infrastrukturálisan és népességszám tekintetében) európai léptékű nagyvárosias térségeiknek köszönhetően idővel nagyobb tőkevonzó-képességről és tőkeképző potenciálról tettek tanúbizonyságot, mint az EU fejlődési fősodrától trendszerűen leszakadó magyar konvergencia-régiók (amelyek kétharmada tartósan szerepel az EU 20 legelmaradottabb régiójának listáján). A hazájukat sokáig afféle térségi éllovasként aposztrofáló hazai középrétegek máig domináns hamis önképe a két világháború Trianon-traumáját mérséklendő államilag meghirdetett kulturális sovinizmus utóhatása, valamint az önmagát hitelcsapdába lavírozó kádári konszolidációs politika mellékterméke. A tényleges fejlettségi szintjénél hazánkat a Lajtán túl kedvezőbb színben feltüntető (a ’63-ban elfogadott általános amnesztián, a ’68-ban útjára indított mechanizmusreform, az idegenforgalmilag frekventált lokációk szállodaiparának nyugati hitelekből történő fejlesztésén, valamint a viszonylag engedékeny aczéli kulturális politika hozadékain nyugvó) kádárista országimázs külhonban tartósan elfedte hazánk társadalomszerkezeti és attitűdbeli sajátosságait. Míg a térségi államszocialista rezsimek (Jugoszláviát leszámítva) egyöntetűen elnyomó karhatalmi gyakorlata és retrográd kulturális élete alulértékelte a Nyugat szemében a többi térségi országot azok városiasodási fokához és iparszerkezetéhez mérten, illetve az idegenforgalom korlátozása okán a térség nagy részének valós viszonyairól közvetlen benyomások szerzésére felettébb korlátozottan volt csak lehetőség nyugati irányból beutazó turisták számára, ekként a negatív országkép módosulása esetükben a rendszerváltó fordulatig váratott magára. Ellentétben a kádári vezetés által az ENSZ-közgyűlésen a forradalom leverését követően még évekig napirenden tartott ’57-es jogtiprási ügyek ellensúlyozására nagy műgonddal ápolt gulyáskommunista reformimágóval.
A magyar polgárosodást a közép-európai nagytérség északi, északnyugati felében lezajlotthoz képest nemcsak önnön megkésett és féloldalas volta különbözteti meg, hanem a történelem viharaiban egymást követően többször megtört fejlődési íve is. A Balkán után egy-másfél évszázaddal Magyarországot is magába olvasztó Oszmán-török Birodalom a trianoni Magyarország területén fekvő összes középkori nagyvárost (az egyetemi székhely Pécs mellett a Bécset többször megtámadó török haderő felvonulási terébe eső polgárvárosok sorát, mint példának okáért Kőszeg, Győr, Sopron) több hullámban kifosztotta, illetve elpusztította. Valamint felszámolta a középkori magyar állam igazgatási-szakrális centrumának egészét; ide sorolható a koronázó város Székesfehérvár, a királynék városának titulált Veszprém (egyúttal az ország első felsőoktatási székhelyének – káptalani főiskolájának – otthona), az érett középkortól állandó főváros-székhelyi szerepkörrel bíró Buda, az érseki központ Esztergom. Emellett a földdel tette egyenlővé a kulturális és hiteles-helyi vonatkozásban súlyponti szerzetesrendi centrumok csaknem mindegyikét (például Zirc, Bakonybél, Pannonhalma). A 150 évig tartó török hódoltságnak és a trianoni országvesztésnek tudható be, hogy a Habsburg-uralomnak vagy az erdélyi autonómiának hála javarészt épségben fennmaradt felvidéki, erdélyi és partiumi térségekkel szemben hazánk jelenlegi államterületén nem fekszik egyetlen eredeti állapotában fennmaradt, népessége társadalomszerkezetében folytonos, középkori alapítású nagyváros se (a fővárost is ideértve). Eme megállapítás természetszerűleg megáll a vidéki szerzetes-közösségi központokra is.
A mai súlyponti egyetemi városok felsőoktatási létesítményei Debrecent ide nem véve mind a Trianont követő bethleni konszolidáció legfeljebb százéves hozadékai (a Kolozsvárról evakuált szegedi, a Pozsonyból áttelepített pécsi, a Selmecbányáról áthozott miskolci), valamint az államszocialista iparfejlesztési törekvések zömében 50-70 éves örökségei (mindenekelőtt a járműtervezés tekintetében Győr, a vegyipar vonatkozásában Veszprém és a főiskolai hagyományokra építve nehézipari egyetemként Miskolc). Utóbbi kategóriába tartozik a Keszthely nélkül vett önálló (vagy valamely egyetem égisze alá betagozott) mezoszintű főiskolai centrumok csaknem mindegyike (például Békéscsaba, Dunaújváros, Baja, Mezőtúr, Szarvas, Gyula, Zalaegerszeg, Nagykanizsa). Ezen túlmenően a főváros legrégebbi egyetemei – bármit is állítsanak magukról PR-kiadványaikban – a kései dualizmus hozadékai.
A hazai polgári tradíciók – ellentétben a csaknem Hanza-alapító Balti-tengermelléki lengyelországi nagyvárosokkal és (a szintén Hanza-tagsággal bíró) Krakkóval, a Német-Római Birodalomba 700 évvel ezelőtt betagozódó csehországi tájegységekkel, valamint a Német Lovagrend és a svéd nagyhatalom révén mély nyugatos kulturális hatásnak kitett három baltikumi kis állam fejlődési pályájával – legfeljebb a török kiűzését követő időszaktól volnának felfejthetők (III. Károly császár és lánya, Mária Terézia uralkodásától kezdődően), de leginkább a reformkortól kezdődően. Amennyiben nem zajlott volna le a csonka magyarországi államterületen élő (’45 előtt is súlytalan) polgárságot megtizedelő 20. századi kataklizmák sora a vészkorszakkal, a kulák svábságot és a városi németséget sújtó kitelepítéssel, valamint a dualizmus bukásától a kádári konszolidációig terjedő fél évszázad emigrációs hullámainak egymásutániságával (’19, ’44, ’45-’47, ’56-’57), már akkor is jelentős térségi hátrányban volna hazánk. Azonban ezekkel együtt lemaradásunk társadalomszerkezetileg léptékekben mérhető (nem pusztán a Nyugattal összevetve, hanem köztes-európai mérce szerint is).
A korabeli urbanizált népessége harmadát kitevő szudétanémet és prágai németajkú lakosságát ’45 után a kollektív (etnikai) bűnösség elvére épülő Benes-dekrétumok révén egy csapásra kisemmiző, kitelepítő, nincstelenné tevő Csehországot leszámítva hazánk veszítette el polgárságát a legnagyobb mértékben ’45 után. Azonban a törökdúlást szerencsésen elkerülő cseh-morva területeken létezett egy (akkortájt már közel) 750 éves folytonos polgári hagyomány, amivel Magyarország addigra rég nem rendelkezhetett a fennállásától fogva mindaddig középhatalmi súlyú történeti magyar államnak az 1526-ban elszenvedett mohácsi vészt követő (pontosabban Buda 1541-ben bekövetkező elvesztésétől számított) három részre szakadása folytán. A Habsburg, illetve német-római birodalmi uralom nem pusztította el a csehországi, nyugat-lengyelországi, szlovákiai urbánus lokációkat (legfeljebb etnikailag igyekezett elnémetesíteni azokat több-kevesebb sikerrel), szemben a mindent felperzselő, a népességet rabláncra fűző oszmán-török gyakorlattal. E lényegi különbségnek máig ható negatív következményei vannak az immár bolgár fejlettségi szint tájékára süllyedt magyar államra, társadalomra, gazdaságra nézve, egyúttal pozitív hozadékok is következnek mindebből a V4 másik három tagállama és Románia vonatkozásában. Ezen – sokáig az államszocializmus uniformizáltságának leple alatt rejtve maradó – szakadékszerű (már-már civilizációs léptékű) mentalitás-különbség nem pusztán fejlettségbeli, hanem a középkortól folytonos urbánus tradíciókból eredeztethetően a térségi (egyként sokszereplős) pártrendszer-variánsokra is kivetül hazánk kárára. Hiszen a cseh Babis, a szlovák Fico vagy a lengyel Nawrocki nevével fémjelzett (hazájukban pusztán relatív többséggel bíró, többpárti választási-kormányzati koalíciókat működtető) térségi nemzeti radikalizmus-leágazások – nagyvárosi bázisú komoly belső ellensúlyokkal rendelkezve – rezsimalapító potenciállal nem bírhatnak még távlatilag sem (hiszen az egypárti alkotmányozó többség megszerzésének lehetőségétől jelenleg fényévekre állnak).
A fentieken túlmenően a török (Buda 1686-os visszavételét követő) magyarországi kiűzésétől (de leginkább a reformkortól) formálódó nyugat-pannon polgárváros-övezet és a központi régió egyébként se mélygyökerű polgári értékvilágának felszínes jellegét látványosan tovább mérsékli a szocializmus fénykorától szakadatlanul zajló belső gazdasági migráció is. Ugyanis az iparvállalatok által az önnön vonzáskörzeti térségükbe eső rurális övezetekből, valamint a távolabbi periféria térségekből vonzott (nem a városi létre szocializált) kékgalléros népesség értékrendje távol esik a nyugatos attitűdű hazai polgári szigetvilág normáitól. Eme értékfellazítási hatásmechanizmusnak tudható be, hogy a mindenkori nyugatos politikai alternatíva 2010 óta nem vonzotta egyöntetűen az érintett – hazai viszonylatban fejlett – lokációk egészét.
Kiegészítésül fontos megjegyezni, hogy a holokausztot követően az államszocializmus erőszakos iparosítási politikája is torzította az eredetileg polgáriasult (kereskedelmi, értelmiségi) szerkezetű dunántúli nagyvárosok és iskolaváros-járásszékhelyek lokális társadalomszerkezetét (például Pápa, Keszthely, Balatonfüred, Veszprém, Nagykanizsa, Győr, Pécs, Kaposvár), majd az ipari parkok erőltetett fejlesztése az elmúlt másfél évtizedben további belső migrációt generált e régió kárára. Példának okáért Sopron és agglomerációja együttes népessége a burgenlandi irányú ingázó munkavállalásból kifolyólag felélénkült kelet-magyarországi átköltözési hullám folytán csaknem megduplázódott ezen időszakban. Összevetés gyanánt érdemes mindehhez hozzáfűzni, hogy az égbenyúló katedrálisokkal, bő félezer éves egyetemi kampuszokkal és kereskedő székházakkal tarkított balti-tengermelléki és Rajna-menti német polgárvárosok társadalomszerkezete nélkül elképzelhetetlen lett volna a ’45-ös összeomlás és az NSZK ’49-es megalapítása után a második világégés lezárultát követően mindössze egy évtizeddel gazdasági csodát eredményező képviseleti demokráciát építeni a náci Németország romjain. Az antikvitás poliszdemokráciáitól kezdődően a középkori Hanza és itáliai kereskedővárosok cenzusos rezsimjein és a modernkor liberális-parlamentáris rendszerein át egészen a ’45 utáni jóléti demokráciamodellekig bezárólag a nagyvárosi és szuburbán polgárságnak a közéletileg aktív össznépességen belüli meghatározó súlya nélkül szilárd demokratikus rend nem volt kialakítható tartós jelleggel az északi féltekén. A városi civilizációnak – hazánknál – nagyrészt magasabb fokán álló környező Habsburg-utódállamok demokratikus teljesítmény és gazdasági fejlettség terén mára evégett hagyhatták le sorra Magyarországot.
A magyar polgárosodás fentebb hosszasan ecsetelt – történetileg kódolt – hiátusai mindebből következően meghatározó jelleggel deformálják a térségi versenytárs országcsoporthoz képest a hazai pártrendszert (és annak folytán a demokráciamodell egészét) már a ’89-’90-es fordulatot követően is, de különösképp 2010 áprilisa után. A magyar liberális oldal 2006 ősze óta szakadatlan (mindössze 2019 őszén a főváros néhány kerületében és pár pólusvárosban szünetelő) vereségsorozata e meghatározottságnak tudható be. Az alkalmatlan jelöltállomány, a vezetési válság, a program-inkoherencia, az ügyetlen kommunikáció, a korrupciós szennyezettség együttese legfeljebb kísérőjelensége, súlyosbító tényezője, állandó ballasztja a hazai ellenzék egyébként is fennálló – immár lassan két évtizedes – krónikus válsághelyzetének, azonban nem magyarázata (pláne nem kiváltó oka) az alapprobléma kialakulásának. Magyar Péter váratlan fellépése eme sajátosságokon nyilvánvalóan nem változtathatott semmit, pusztán kimagasló retorikai képességeivel, professzionális kommunikációs és mozgósítási tevékenységével, jó megjelenésével képes volt tábora számára maximálisan mobilizálni a szűkös kiterjedésű hazai polgári szigetvilág politikailag aktív lakónépességének kétharmadát. Az ellenzéki szubkultúrák ennél fogva egységesülve láthatóbbá váltak még vidéken is, viszont nem lettek – mert nem is lehettek – egy csapásra erősebbé az addigiaknál. A félperiférikus társadalmi rétegződés és a vidéken nagyváros-mentes településszerkezet képezi az üvegplafonját a Tisza Párt további szavazatmaximáló törekvéseinek, valamint a nagyvárosokban is jelenlévő – hagyományosan a mindenkori állampártnak kedvező – egzisztenciális diktatúra. Utóbbi rögzültsége abból eredeztethető, hogy az értelmiségi munkakörök többsége a megyeszékhelyeken és a járásközpontokban egyaránt a terebélyes állami szférában áll rendelkezésre (például kormányhivatal, Klik, szakképzési centrum, városháza, miniszteriális területi szervek). A kétségtelenül hatékonyan promotált ellenzéki pólus-képződmény már önnön üstökösszerű felbukkanása folytán is arra predesztinálódik, hogy a nyugat-európai polgári pártok helyett a félperiférikus szerkezetű – meglehetősen strukturálatlan – balkáni tömegtársadalmakban időről időre megjelenő csodaváró kollektív lélekállapot népi kifejeződéseként szolgáljon hazánkban.
Tipikus példája volt eme – felettébb hirtelen felívelő – csodatevő identitású párttípusnak a 2001-es alakulását követően a bulgáriai voksolás során a szavazatok csaknem felét megkapó Nemzeti Mozgalom Simeonért névvel illetett egykori erő. A középjobb pártalakulatot a kommunisták által hazájából még gyerekfejjel elűzött – Nyugatról akkortájt jóléti ígéretek tömkelegét hangoztatva hazatérő – II. Simeon excár alapította. A pártszervezettel alig rendelkező, neoliberális közpolitikát folytató, a kormányzati pozíciók elosztásánál a korábban távolba szakadt – utóbb általa hazahívott – fiatal bolgár szakértelmiséget fókuszba helyező kormányfő-exuralkodó a soron következő (2005-ös) választást látványosan elveszítve az évtized végére pártjával együtt végképp távozott a bolgár törvényhozásból csakúgy, mint a balkáni államból (azóta is többnyire spanyol luxus üdülőhelyeken töltve mindennapjait). Tekintettel arra, hogy a V4-térségben (a vonatkozó kutatások fényében másfél-két évtizede folyamatosan igazolódó módon) hazánk társadalma áll legközelebb a balkáni és posztszovjet (pravoszláv) értékszerkezethez, nem meglepő a fenti példával kapcsolatban könnyűszerrel kínálkozó magyar párhuzamosságok sora.
E tradicionálisan rögzült polgárosodási hiátus ellentételezéséhez tartós és számottevő külső (nemzetközi) irányú médiabeli, financiális, szimbolikai erőforrás-csatorna működésére volna szükség a nyugat-európai magállamok felől, amelynek az EU – szélsőjobboldali előretörésben is tükröződő – belső krízise folytán jelenleg kevés valószínűsége van. Az EU-t meghatározó három kontinentális középhatalom közül a német nagykoalíció szervezési energiáit az AfD előretörése köti le, az EU mindenkori irányvonalát hagyományosan meghatározó Berlin-Párizs tandem másik társországában az utolsó ciklusát nagy küzdelmek árán épphogy kitöltő Macron elnök eközben a francia Nemzeti Gyűlés erősödését egyre látványosabban képtelen kezelni, míg Olaszországban a két oroszorientált nemzeti radikális koalíciós partnere zsarolási potenciáljának kitett – hozzájuk hasonlóan szintén szélsőjobboldali orientációjú – Olaszország Fivérei van kormányon. Kisebb gondjuk is nagyobb az ötödik éve megoldatlan donbaszi konfliktus közepette a kontinentális demokráciaexportnál.
Ha a ’90-es fordulat utáni időszaktól napjainkig tartó modernkori hazai választástörténet felől közelítjük meg a polgárosodási deficit kérdéskörét, akkor pontosan látható a (TGM 1990-es szóhasználatát alkalmazva) „városias Magyarország” hatókör-maximuma az akkortájt az SZDSZ és a Fidesz alkotta centrista-liberális pólus hozzávetőlegesen egyharmados szavazataránya alapján (a rendszerváltás folyamán a polgári orientációjú platformok mindegyike kisebbségbe szorult önnön politikai közösségén belül a többi rendszerváltó párt soraiban). A polgári-szabadelvű formációk együttes eredménye az első és a második országgyűlési választás során szavazatarány tekintetében nagyjából megegyező volt (a választási matematikából eredően eltérő mandátumarányok mentén), habár az első helyhatósági választáson még képes volt főhatalomhoz jutni a polgári irányzat önerőből is a nagyvárosi szigetek többségében (ezt követően már csak más irányzatokkal realizált kooperációban tudott hatalmon maradni a fővárosban is). Az önmagát polgáriként aposztrofáló első Fidesz-kabinet sem juthatott volna kormányzati pozícióba a nemzeti radikális FKGP jelöltjeinek második forduló során váratlanul megvalósított visszaléptetése nélkül 1998 tavaszán. Hiszen a hárompárti koalíciós konstrukció főerejeként a Fidesz pártlistája mindössze 28 százalékos támogatottságot kapott (majd négy évvel később bő másfélszeresére növelve listás szavazatainak számát nagy meglepetésre mégis elveszítette a választást az akkortájt nyílt jóléti populizmussal kampányoló MSZP-vel szemben), ami (egyaránt) rávilágított a polgári irányzat továbbra is felettébb szűkös társadalmi hatókörére hazánkban.
Felvetődik a kérdés, hogy a polgári irányzatot jelenleg öndefiníciója szerint megtestesítő Tisza Párt esetlegesen realizálódó egyszerű mandátumtöbbsége esetén képes volna-e tartós kormányzásra a hazai lakónépesség domináns értékszerkezetével szembehelyezkedő kormányzati törekvések vállalása esetén. A ’98-ban egy kormányciklus után elbukó, majd a 2010 előtti utolsó ciklusa végére korábbi szavazóbázisát és uralmi hálózatát tekintve megsemmisülő szociálliberális koalíció sorsa megadja a politikatörténetileg kódolt borítékolható választ számunkra. Célszerű itt leszögeznünk, hogy a tagság nélküli, pártprogramját másfél évvel ismertté válása után közreadó, napjaink állampártjában egykor karriert építő középkáderek sorát felvonultató Tisza Párt megjelenése egy (a 2010-es összeomlásszerű balközép vereség óta) fennálló vákuumhelyzet epizódszerű folyománya. A pártpolitikai spektrum középbal térfelén másfél évtizede elharapódzó, majd ott állandósult ellenzéki csodaváró kollektív lelkiállapotnak számos (a szociálliberális médiakörök által ideig-óráig nagy szimpátiával kezelt) centrista önmeghatározású kihívó-aspiráns önképű formáció (például LMP, Együtt, Párbeszéd, Modern Magyarország Mozgalom, DK, Momentum, néppárti Jobbik, Mindenki Magyarországa Mozgalom) volt többnyire rövid életű haszonélvezője a NER éveiben. Csakúgy, mint az ezek soraiból rekrutálódó – messiásként felépíteni szándékolt – közepes tehetségű (mára nagyrészt a feledés homályába vesző) vezéregyéniség-palánták sora (például Mesterházy Attila, Bajnai Gordon, Márki-Zay Péter, Tétényi Éva, Vona Gábor, Donáth Anna, Dobrev Klára). Az ellenzéki oldal szavazatait mára csaknem teljes egészében kanalizáló (ezáltal valóban felettébb virulensnek ható) Tisza Párt bázisa nem haladja meg léptékekkel (a 2022-es közös listaállítás során is szervezeti önállóságát féltve óvó, majdani frakcióalapítási lehetőségeiket féltve őrző) anno féltucatnyi kormánykritikus formációból álló, valaha fragmentált ellenzéki térfél korábbi választói nagyságrendjét. A Tisza-jelenség virulenciája nem függetleníthető a régi ellenzéknek a szavazók által a ’22-es voksolást követően végképp felismert (a helyhatóságokban sokfelé egészen a rendszerpárttal való nyílt kooperálásig terjedő) alibiző alapmentalitásától, amely attitűd egy-másfél évtized alatt végzetesen kompromittálta az egységesen a NER egzisztenciális haszonélvezőjének számító ellenzéki térfél összes addigi formációját (különösképp a parlamenti fizetések és egyéb frakciójuttatások NER általi busás megemelése okán). A napjainkra lassan önnön frakcióirodáikra zsugorodó – valaha szebb napokat is látott – párttöredékek legutolsó legitimitás-maradványait is teljességgel negligálta a rendszerkritikus választók előtt az előválasztás során a miniszterelnök-jelölti verseny körül kialakult mizéria, majd a győztes fél frakcióalapítási követelésének ellenzéki negligálása, végül a ’22-es közös listás indulás kampányának több pártszervezet általi részleges elsinkófálása.
A Tisza táborába spontán mód becsatornázódott (leginkább középvárosi lakóhelyű) vidéki ellenzéki szavazók a szocializációjuknál fogva főként a budapesti kerületekre fókuszáló, 2019 őszétől kezdve szervezetileg is fővárosi vízfejtől szenvedő korábbi ellenzéki középpártok (DK, Momentum) után számukra sokkal otthonosabb pártpolitikai reprezentánsra leltek a gyakorta látványos országjárásokat szervező Magyar Péter-féle formációban. A Tisza Pártnak a korábbi fragmentált keretek közti ellenzéki bázishoz képesti minimális népszerűségi többlete ezen – korábban leginkább apátiába hajló, ekként választói inaktivitásra hajlamos – mezoszintű városokban élő ellenzéki közegekből táplálkozik. Mobilizációjuk a kormányellenes térfél emberöltőnyi kudarcainak ismeretében komoly (habár a rezsimváltáshoz vélhetően korántsem elégséges) részeredmény.
A Hang.hu oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
