Lázár János minapi szarpucolós elszólása arra világít rá, hogy Magyarországon nincs társadalom. Egy emberhalmaz, amelyet nem tart össze semmi, az önérdek mindent felülír, a turáni átok erősebben hat, mint valaha, pedig 2010-ben a nemzeti együttműködés nem kevesebbet ígért, minthogy az emberi közösségek összetartása legyőzi az önzést. Ezen nem segít a liberális demokrácia látszata, a jóemberkedés, ugyanis Lázár János szavai jóval többről szólnak, mint a romák elleni uszítás: a társadalom atomizálódott egyedeinek önzésére épít.
Átfutottam a közösségi média minden zugát, és arra lettem figyelmes, hogy a megmondóemberek a romák jogainak védelmére keltek, a szarpucolás pedig erőteljesen negatív konnotációban jelenik meg mint alantas tevékenység. Amikor migránsként takarítani kezdtem három diplomával, természetesen meg kellett küzdenem az egómmal, olykor még ma is játszik velem, nehéz nekiindulni egy-egy hosszabb munkanapnak. Ilyenkor azonban eszembe jut, hogy mi a célom ezzel, és hogy egy-egy család, amelynek a „szarát pucolom”, hogyan bánik velem: szinte családtagként érkezem hozzájuk. Időnként egy-egy dán keksz vagy „slik” fogad, ha otthon vannak, akkor mesélnek az életükről, érdeklődnek irántam: hogy állok a nyelvvizsgával, szurkolnak a családom beilleszkedéséért, és hogy mielőbb kapjak tanári állást.
A különutas hírében álló, a sajátjaival is nagy kedvvel konfrontálódó politikus a Fidesz kampányának arcaként a legkevésbé sem önjáró. Szerep és személyiség, feladat és habitus nagy találkozásának lehetünk az álmélkodó szem- és fültanúi.
Ezzel arra szeretnék rávilágítani, hogy a fejlett nyugati társadalmakban van egy erős összekötő kapocs, az összetartozás és egymásrautaltság tudata. Dániában a takarító feladata ugyanolyan fontos, mint a mérnöké vagy a tanáré: a család, a munkahelyi közösség jólétét ugyanis erőteljesen befolyásolja, hogy az alapvető feltételeket milyen minőségben teremtik meg. Nem mindegy ugyanis, hogy tiszta, higiénikus környezetben élnek-e, dolgoznak-e az emberek, vagy sem. Egy jól szervezett társadalomban az anyagi megbecsültsége is megvan a magyarok által lenézett munkának. A jövedelmi különbségek jóval kisebbek, mint Magyarországon, a takarító is élhet jól, külső szemlélőként nem biztos, hogy meg lehet állapítani, melyik dán milyen munkát végez. Magyarországon más a helyzet: lerí az emberről a társadalmi hovatartozása. Pedig azt tanítjuk az iskolában, hogy ember és ember között csak a társadalomban betöltött szerepe, hasznossága szerint szabad különbséget tenni. Itt szoktuk emlegetni az orvost, tűzoltót, tanárt, de megfeledkezünk azokról, akik az ő munkájuk feltételeit teremtik meg, a fizikai dolgozókról, akik egyébként a Fidesz szavazóbázisának tekintélyes részét teszik ki.
A libsi megmondóemberek meghallották a roma és a szar szót egy mondatban: identitáspolitizálnak, megint egy kisebbségi csoport álláspontját képviselik, ezért – mint már oly sokszor – beszoríthatók a sarokba a többség ellenében. Pedig ha a szöveget összefüggésében kezelnék, látható lenne, hogy jóval többről szól: az atomizált társadalom más tengelyét bontotta meg a miniszter. Lázár elvesztette az összes politikai báját. Talán a négyéves kényszerű száműzetése okozta benne a törést. Hol van már a kancelláriaminiszter, akinek a médiumok a tenyeréből ettek? A politikai haszonszerzés érdekében minden eszközt bevet, amellyel végleg elvesztette européer vezető szerepét. Ezen már a bocsánatkérés sem segít.
A Hang.hu oldalon megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
