Évmilliókkal ezelőtt (pontosan 13 millió évvel ezelőttől 50 ezer évvel ezelőttig) hatalmas kenguruk rótták az ausztráliai sivatag kietlen vidékeit. Az állatok 250 kilogrammot nyomtak (miközben a legnagyobb mai kenguruk, a vörös óriáskenguruk maximum 90 kilósak lehetnek), és bár valószínűleg testfelépítésük hasonlított a mai kengurukra, sok paleontológus volt azon a véleményen, hogy ekkora nagy állat nem lehetett képes mai utódaihoz képest szökellve nagy távolságokat megtenni.
A Manchesteri Egyetem őslénykutatói azonban kimutatták, hogy az őskenguruk anatómiai jellegzetességei mégis alkalmassá tették őt az ugrándozásra. A kutatás vezetője, Megan Jones elmondta a Guardiannek. hogy amikor a mai kenguruk felkészülnek az elugrásra, akkor a hátsó lábukban lévő Achilles-ín rendkívüli módon megfeszül, miközben hatalmas erők hatnak rá. Vagyis az ín eltárolja a rugalmas energiát, majd a következő fázisban valósággal kilövi az állatot. Ez teszi energetikailag hatékonnyá és így hosszú időn keresztül fenntarthatóvá az ugrálást.
Az ín tehát központi szerepet játszik az elugrásban. Csakhogy ha az állat testtömege túl nagyra nő, az ín egyszer csak már nem fogja bírni a terhelést, és elszakad. Emiatt gondolták eddig sokan, hogy a nagy testű őskenguruk nem voltak képesek ugrálni. Már eddig is sok vizsgálat próbálta megfejteni az őskenguruk ugrálásának rejtélyét. Az eddigi kutatások a mai kenguruk anatómiai felépítését próbálták összehasonlítani az ősi fosszíliákkal. A mostani tanulmányban azonban más megközelítést választottak.
Számos kihalt kengurufaj csontjait vizsgálták meg, és megbecsülték, hogy milyen teherbírása volt az Achilles-ínjuknak. Emellett megbecsülték a lábközépcsontok (a lábfej leggyengébb csontjai) teherbírását is. Ezt azzal magyarázták, hogy az ugráláshoz nem elég, ha az Achilles-ín kibírja az erőhatásokat; az is kell hozzá, hogy a lábfej csontjai ne roppanjanak össze közben. Márpedig ha a leggyengébb csontok kibírták a terhelést, akkor minden más lábcsont is elviselte az ilyenkor ébredő erőket.
Az elemzésből kiderült, hogy a lábközépcsontok valószínűleg elviselték az ugrálást, és a bokacsonton is elég nagy volt az Achilles-ín tapadási felülete ahhoz, hogy elbírja a szükséges vastagságú kötőszövetet. A kutatók azonban csak azt állítják, hogy az őskenguru mechanikailag képes lehetett az ugrálásra, azt nem állítják, hogy a mai kengurukhoz hasonlóan ez volt a fő helyváltoztató mozgásformája. Mindenesetre félelmetes lehetett, amint egy barna medve súlyú állat megindul több méteres ugrásokkal a fenyegetést jelentő betolakodó felé. Ekkora lendületnél már nem is volt szüksége fogakra vagy karmokra ahhoz, hogy megöljön szinte bármit, ami Ausztráliában elé kerülhet.
