Mai közéleti viszonyainkra tekintettel nem csodálkoznék, ha a címet olvasva sokakban kétely ébredne az iránt, hogy létezik ilyen. Ez a cikk reménykeltő: bizonyítja, hogy igenis létezik itthon egy magas szintű, politikától mentes tudományos élet, amit a Lendület program fog össze. November 28-án adták át a Magyar Tudományos Akadémián az ez évi Lendület díjakat. Ennek okán beszélgettem kiváló hazai tudósokkal.
Nusser Zoltán
Széchenyi-díjas és Bolyai János alkotói díjas magyar állatorvos, neurobiológus. Kutatási területe az idegsejtek kapcsolatrendszere, ezen belül az idegrendszer legfontosabb építőköveivel, az idegsejtekkel és a köztük lévő kommunikációs csatornákkal, a kémiai szinapszisokkal foglalkozik.
Részt vett a Lendület-pályázat kidolgozásában és Pálinkás József tanácsadója volt. A pályázathoz ezen kívül kétféleképpen is kötődik: egyrészt kétszeresen győztes pályázóként, másrészt a bírálati rendszerben az Élettudományi Szekció, valamint a Lendület Bizottság elnöke
Első nyertes pályázata az idegsejtek molekuláris sokszínűségével foglalkozott, és idén is nyert a „Hippokampális memóriasejtek funkcionális és strukturális jellemzése” pályázattal közel negyedmilliárd forintot. Mégis, az MTA honlapján azt olvashatjuk, hogy „visszalépett”. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy pályázóként – és különösen bírálóként – nagyon komolyan veszi a párhuzamos finanszírozás morális tilalmát: tilos ugyanazt a projektet több pályázatból származó pénzből megvalósítani. A „visszalépett” megjelölés pont erre utal: ugyan megnyerte a hazai pályázatot, de két társával (Losonczy Attila, a Texasi Egyetem és Ivo Spiegel, az izraeli Weitzmann Intézet kutatója) együtt elnyerte az Európai Kutatási Tanács (ERC) legkompetitívebb Synergy kutatási támogatását is. Emiatt döntött úgy, hogy annak keretében fogja megvalósítani a tudományos terveit, ezért lépett „vissza” a lendület pályázattól. A több száz millió forintról etikai okok miatt mondott le, s ezzel lehetőséget biztosított a pályázaton eredetileg a várólista első helyén lévő kutató számára, hogy ő használja fel ezt az összeget.
Elmondása szerint a Lendület program úgy alakították ki, hogy a tudományos kiválóságon kívül semmilyen más szempont ne játszhasson szerepet a pályázatok elbírálásában, illetve alkalmas legyen a külföldre távozott kutatók hazahívására, az itt dolgozók itthon tartására. A programot a kiválósági kritérium szempontjából egyedülállónak tartja, a rendszerét tekintve pedig rendkívül stabilnak és jónak. Egyedül a rendelkezésre álló összegek értékvesztését látja olyannak, amihez szerencsés volna hozzányúlni a programon belül.
A mesterséges intelligenciával (MI) kapcsolatban azon az állásponton van, hogy a gyakorlati feladatokra érdemes és hasznos is használni, de nem etikus és problémás, ha a kutató összegzésre és olyan következtetésekre használja, amelyeknek mindenképpen egy képzett, saját gondolatait ellenőrizni képes tudós szellemi termékének kellene lennie. Úgy látja, hogy az MI analizáló képessége elképesztően fejlődik, de abból kiindulva, hogy mindig csak a meglévő adatokból tud dolgozni, nem várható, hogy használata a tudományban sorozatos paradigmaváltásokat eredményezne. A jelentős kihatású „tudományos jóslás” az emberi elme összetett képességét igényli, ezért a MI főleg tehermentesítésre, időspórolásra, így a kutatások gyorsítására alkalmas. A nagy kérdés azonban az, hogy a MI bevonásával nyert idő mennyiben válik olyan gondolkodási idővé, amiből olyan eredmények születnek, amelyek e technika használata nélkül elmaradtak volna. Véleménye szerint nem következik be felfedezési áradat, mert az elme nem mennyiségi alapon működik. Kétszer annyi gondolkodási idő alatt nem fog kétszer annyi jelentős gondolat megszületni.
Kiss László
Széchenyi-díjas fizikus, a Hun-Ren Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont (CSFK) főigazgatója, szerb–magyar–ausztrál állampolgár.
A Lendület program erősségeivel és gyengeségeivel kapcsolatban a következőket mondta: a 2009-es első meghirdetés óta sokat változott a program, így az évek során erősségei és gyengeségei is alakultak. Egykori pályázóként, ma pedig intézményvezetőként kicsit más szemmel látja a dolgokat.
Szerinte a legnagyobb vonzerő a program első éveiből mára eltűnt. Korábban az Akadémia vállalta a sikeres pályázó támogatásának véglegesítését, vagyis a jól dolgozó pályázóknak állandó állást biztosítottak a kutatásaikat befogadó intézetekben. Ezzel az Akadémia az évek során azokat a nemzetközi szinten is versenyképes intézeteket tőkésítette fel, amelyek képesek voltak magukhoz vonzani a legjobb kutatókat. Zseniális újítás volt ez Pálinkás József részéről, hiszen jó értelemben elindított egy komoly tudománypolitikai folyamatot, aminek hatására azok a tudományterületek erősödhettek meg, amelyekben a külföldön élő tudósok számára is vonzó lett a magyarországi munkavégzés. Különös érdeme, hogy a program a szubjektív kiválasztás helyett a tudományos evolúció révén szelektálta a díjazottakat. A gond mára az, hogy a folyamatos, nem határozott idejű munkavégzési lehetőséget ötéves időtartamra szűkítették, ami az eredeti szándékok teljes zárójelbe tétele. (Az okok számosak és az Akadémián túlmutatnak.) Elmondta, hogy 2009-ben egyáltalán nem adta volna fel ausztrál egzisztenciáját, ha nincs az állandósítás lehetősége, hiszen az ötéves pályázati futamidő elteltével senki nem lehet biztos abban, hogy kap-e az intézményvezetőjétől lehetőséget a folytatásra. Ezt Kiss óriási problémának tartja, mert „a legfőbb érték az ember, a gerinc a kutatói gárda”.
A Lendület programot abban viszont továbbra is rendkívül kedvezőnek tartja, hogy az Akadémia meglepően rugalmasan kezeli az elfogadott költségvetésben az átcsoportosításokat, azaz igen nagy a kutatói pénzfelhasználási szabadság – ezzel pedig mindenki azonnal képes reagálni a futamidő alatti tudományos prioritásváltozásokra.
Elmondta, a program tényleg lehetőséget teremt arra, hogy külföldieket is (tehát nemcsak külföldön élő magyarokat) bevonjanak a kutatásokba. Nagyon büszke arra, hogy 2014-ben Maria Lugaro nukleáris asztrofizikust Ausztráliából, az egyik melbourne-i egyetemről sikerült átcsábítani Magyarországra. Ez olyannyira jól sikerült, hogy Maria magyar állampolgárságot is szerzett, és most már magyar állampolgárságú kutatóként dolgozik (azóta pedig másodszor is nyert Lendület-pályázatot). Kiss kiemelte, hogy ugyanebben az évben díjazott lett Kóspál Ágnes is, aki hét év hollandiai távollét után tért ezért haza.
Véleménye szerint a tudományos karrier csúcsát nem a kinevezések és címek elnyerése jelenti, hanem az, ha valaki megérkezik a permanens pozíció, vagyis az állandó állás biztonságába. Megfigyelései szerint egy helyen élve nagyjából tíz év a választóvonal: ha valaki tíz évet eltöltött egy másik országban, várhatóan gyökeret ereszt ott, így aligha jön vissza Magyarországra.
Válaszát arra a kérdésre, hogy beszéljen a saját kutatásairól, a következőkkel kezdte: a tudományos életben is igaz, hogy „minden haditerv addig él, amíg be nem következik az első ütközet: ha az ember öt év után is azt csinálja, mint amit öt éve kitalált, akkor ott valami baj van. Akkor nem reagál a külső hatásokra, pedig a tudomány időskáláját már rég nem évtizedekben, hanem években mérik.”
Kiss László kutatói kíváncsisága miatt újabb és újabb kutatási területekre tért át. Kezdte a változó fényű csillagok fényességének mérésével a Szegedi Csillagvizsgálóban (2000-ben ebből doktorált). Ezekkel párhuzamosan elmélyült a pulzáló vörös óriáscsillagok vizsgálatában is, amelyek a Nap ötmilliárd év múlva elérkező állapotát reprezentálják, és rezgéseik elemzésével megállapíthatók fizikai jellemzőik. Ausztráliából hazatérve a Lendület program keretében űrtávcsövekkel kezdett dolgozni, aminek keretében a Kepler űrtávcső asztroszeizmológiai konzorciumában munkacsoport-vezető lett, hasonlóan Szabó Róberthez, a Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet jelenlegi igazgatójához. 2012-ben kapcsolódott be a Cheops (CHaracterising ExOPlanets Satellite) európai űrtávcső megépítésébe. Ennek felbocsátását a kouroui (Francia Guyana) Európai Űrkikötőből nézhette végig 2019. december 18-án. Nagyon büszke arra, hogy egykori Lendület-csoportjának tagjai jelenleg is dolgoznak a Cheopson és annak adatain. Szabó M. Gyula az ELTE Gothard Asztrofizikai Obszervatórium igazgatójaként foglalkozik az adatokkal, Simon Attila pedig a Berni Egyetem munkatársaként konkrétan az űrteleszkóp működtetéséért felel.
Az elmúlt öt évben erősödött meg a jelenleg legaktívabban művelt témája, a Naprendszer kisbolygóinak kutatása. Vezetésével sikerült 2016 és 2020 között felfejleszteni a piszkéstetői obszervatóriumot a földközeli kisbolygók „vadászatára”. Ezek azok a sziklás égitestek, amelyek nagyon közel suhannak el a Föld mellett, akár be is csapódhatnak bolygónkba. Sárneczky Krisztián, aki Kiss Lendület-csoportjából lett műszerfejlesztési kutatásvezető, három olyan kisbolygót fedezett fel 2022–2024 között, amelyek a detektálás után pár órával becsapódtak Földünkbe, kettőnek pedig a – meteoritként való becsapódását túlélő – maradványait is sikerült megtalálni. Kiss szerint ez a tevékenység valójában egy bolygóvédelmi kutatás: célja a Földet veszélyeztető bolygók kiszűrése, katalogizálása. Megemlítette, hogy egész Európát és Ázsiát egybevéve a piszkéstetői obszervatórium a leghatékonyabb kutatóhely ezen a területen
Tudományos kutatásai mellett Kiss László tudományos ismeretterjesztéssel is aktívan foglalkozik (Facebook-oldalon, YouTube-csatornán, különböző rádióműsorokban), amit rendkívül élvez, hiszen ennek a hatása közvetlen és gyors.
Riporterként annyit tennék hozzá, hogy Sárneczky Krisztián az általa 2002. szeptember 7-én felfedezett aszteroidát egykori kutatócsoport-vezetőjéről nevezte el, ami így ma a 113202 Kisslászló névre hallgat.
Reglődi Dóra
Anatómus, kutatóorvos. 2020–2022 között a Federation of European Neuroscience Societies (FENS) főtitkára, 2021 óta a Magyar Anatómus Társaság (MAT) elnöke. 2025 májusában a hónap mentora lett a Nemzeti Tudósképző Akadémia programjában, a medikusoktól eddig 15-ször kapta meg a kiváló oktató kitüntetést és Kiváló előadóként Romhányi Díjban részesült. Az MTMT közlemény és idéző összefoglaló táblázat majdnem 10 ezer hivatkozást tart nyilván vele kapcsolatban.
A szervezetben nagy mennyiségben előforduló fehérjét, a PACAP-ot tanulmányozza. Ez a fehérje erőteljesen csökkenti a szöveti károsodást olyan, gyakori és sok embert érintő betegségekben, mint például a stroke, a Parkinson kór, illetve a retina károsodása.
A Lendület program honlapján így ír kutatásairól: „Eddigi teljesítményem elismerésének tartom sikeres pályázatomat, de eredményeim mögött nem csak én, hanem más kutatók is ott vannak”. Reneszánsz ember: sok nyelven beszél, kutat, oktat, verseket ír, fest és rendszeresen sportol. 2005-ben elnyerte a L’Oréal–UNESCO a „Nőkért és a tudományért” magyar díjat.
Elmondta: a Lendület program célja, hogy a relatíve fiatal, de már nem pályakezdő kutatóknak nyújtson kiemelt támogatást ahhoz, hogy egy tudományos tervet és csapatot el tudjanak indítani. Ezt a célt a program elérte, legalábbis az ő esetében biztosan, már második körben kapta meg a támogatást, aminek hatására exponenciálisan megnőtt az általa vezetett csapat tudományos teljesítménye. Mostanra megváltozott a kiírás, de az elején ez az eredeti cél egészen biztos megvalósult.
Szerinte az élettudományokban a kutatás soha nem egyéni, mindig szükség van csapatra. Emiatt náluk nem elfogadható, hogy a hallgatók egyes szám első személyben beszéljenek az eredményekről, például egy tudományos diákkör előadásban.
A csapatában mindenki mással foglalkozik. A kutatást vezető például beszerzi a pénzeket, megírja a pályázatot, szervezi a tudományos kollaborációkat, felügyeli a PhD- és TDK-hallgatókat, a PhD-hallgatókon keresztül szervez TDK hallgatókat, infrastruktúrát újít. Ezalatt valakinek a laborban is kell dolgozni, ez náluk elsősorban a fiatalok feladata, noha ő maga is nagyon szereti ezt a fajta munkát. Az itt dolgozó kutatóknak pedig már saját PhD- és TDK-hallgatóik vannak, így épül fel egy nagyon jó rendszer. Kiemelte az asszisztenseket is: nagyon fontos a munkájuk, velük teljes a csapatmunka. Ugyan nagyon sok emberrel dolgoznak együtt, de nem mindenki van jelen az intézetben, ez is arra utal, hogy a csapatmunkában a legfontosabb a sokféle kutatói és tudományos szemlélet és gondolkodás.
Kérdésre elmondta: a tudományos munkában nagyon fontos az etika, ez a természettudományokban mindig így volt, ahol utána lehet nézni mindennek. Nagyon ritkán előfordulhat olyan, amivel nem ebben a programban találkozott: a pályázó egyszerre két pályázatot adott be itthon is és külföldön is, és ezt a tényt eltitkolta. Csak azon bukott le, hogy a magyar pályázatot bíráló bizottságban volt valaki, aki a nemzetközi pályázat elbírálásában is részt vett. Ez a kutató feketelistára került.
A mesterséges intelligenciát használja, de elsősorban csak irodalomkeresésre és nagyobb adatbázisokkal való munka során. Úgy látja, hogy tényleg tanulékony az algoritmus, mert eddig igen sokat „kamuzott”, vagyis olyan cikkekre is hivatkozott, amelyek nem léteznek. Ez mára csökkenőben van. Megemlítette, szakdolgozatok buktak meg azon, hogy nem létező cikkekből idéztek benne. A mesterséges intelligencia hasznos például az angol nyelvű közlemények írása során a nyelvhelyesség ellenőrzésére, de ez sem engedhető meg mindig: neki, ha tudományos közleményeket bírál, nyilatkoznia kell, hogy nem használta a mesterséges intelligenciát. Ez azért van így, mert lehetséges a csalás. Példaként említette, amit hallott: a szövegbe bele lehet rejteni olyan kódot, üzenetet, ami alapján a mesterséges intelligencia jó minősítést ad a dolgozatról.
„A Nőkért és a Tudományért” magyar díjjal kapcsolatban sok a félreértés: ez egy tudományos díj, amit csak nők kaphatnak, de nem arról szól, hogy a nőkért dolgozott valaki, aki ezt kapta, hanem magyar kutatónőket támogató, rangos szakmai elismerés, amelynek célja a nők tudományos karrierjének előmozdítása és a tudományban betöltött szerepük erősítése ösztöndíjak formájában. A Magyar Tudományos Akadémia védnöksége alatt álló program keretében minden évben kiváló hazai tudós nők munkáját díjazzák, jelentős anyagi támogatással és szakmai elismertséggel. Ezzel kapcsolatban az a kedves emléke, hogy a nagy sajtóhírverés miatt elkezdett interjúkat adni, ami addig ismeretlen volt számára.
Amikor a fő kutatásáról kérdeztem, elmondta: mindig is rácsodálkozott az emberi test szépségeire, különösen annak mikroszkopikus világára. Érdekelték a párhuzamok: egyes testi szövetek felépítése és képzőművészeti alkotások között látta meg a hasonlóságot, s ebből kerekedett ki egy művészeti kiállítás-sorozat. Ebből alakult ki, hogy az utóbbi években együttműködnek az egyetem művészeti karával: az orvostanhallgatókkal elmennek a művészeti karra, ahol festő, szobrász és grafikus hallgatókkal találkoznak. Az egyik legérdekesebb kísérlet az, amikor egymást nem látva az orvostanhallgatók lediktálnak egy szövettani képet a művész hallgatóknak, akiknek azt le kell festeniük. Az így született alkotásokból is rendeztek már kiállítást. Ehhez hasonló, csak épp fordított tanulási mód, hogy a hallgatókat elküldik múzeumokba, s az ott látható képeken kell felfedezniük anatómiai jellegű művészeti ábrázolásokat. Tartanak továbbá „anatómia és bármi” előadásokat, ahová pszichológusokat, jogászokat és másokat is meghívnak.
A PACAP egy kisfehérje, peptidhormon, amivel huszonöt évvel ezelőtt ismerkedett meg egy New Orleans-i ösztöndíj révén. Másfél évet töltött abban a laborban, ahol ezt a hormont felfedezték. Amikor hazajött, már lehetett tudni, hogy a hormon nagyon erős védőhatásokkal rendelkezik: gátolja az oxidatív stresszt és a sejthalált, a gyulladásokat pedig mérsékli. Ezt a kutatást folytatta itthon előbb egy, majd két, végül több társsal.
Azért is van sok ember a csapatban, mert a hormon az egész szervezetre kihat, tehát sokféle szempontot kell figyelembe venni. A másik indok a nagyobb létszám mellett, hogy nagyon nagy számban oktatnak anatómiát (1500 hallgatónak), így az idejüknek csak egy részét teszi ki a tudományos kutatás. Ezért nem tudnak egy irányba nagyon mélyen kutatni, inkább szélesebb körben vizsgálják a fehérjét. Ez elégedettséggel tölti el: a sokféleség számára hatalmas érték, és a személyiségének is sokkal inkább ez a típusú kutatás való, mintsem, hogy egyetlen aspektusával foglalkozzon hosszú időn keresztül.
A klinikum-használatot is kutatják: ebben a körben kiderült, hogy van egy olyan cukorbetegek által szedett gyógyszer, ami gátolja ennek a hormonnak a lebomlását, azaz magasabb a PACAP-szintjük. Mások kimutatták már azt is, hogy az ilyen gyógyszerezés mellett csökken a Parkinson-kór előfordulása, csak még nem hozták közvetlen összefüggésbe a tényt a hormonnal, de feltételezik, hogy ez is lehet az egyik ok.
A klinikákkal is kiépítettek kapcsolatot, így a betegek vérmintáit is tudják vizsgálni abból a célból, hogy mikor miként változik a peptid szintje: a cél, hogy ezt a labordiagnosztikában is használni lehessen. Ugyancsak ide tartozik, hogy ismertek olyan kórállapotok, ahol a hormon tekintetében nagyon nagy negatív vagy pozitív eltérést találtak, így valós remény van arra, hogy a laboratóriumi diagnosztikába bekerüljenek a kutatási eredmények.
Zárszóként elmondta, hogy az orvostanhallgatókat is be tudják vonni a kutatásba, noha sokukat az alapkutatás nem annyira érdekli, de ha a klinikumot is integrálják, akkor már számukra is érdekessé válik.
