Milyen az, amikor egy dokumentumfilm akkora hatással van, hogy még egy törvénytervezet is születik a bemutatott probléma kezelésére? Az amerikai író-rendező-producer, Tod Lending megtapasztalta ezt is. Filmjét, a Legacy-t Oscarra jelölték, majd 2003-ban megszületett az a lakhatási jogszabályterv, amely célja volt a gyereket nevelő nagyszülők vagy más rokonok lakhatását segíteni. Végül önálló törvényként nem ment át, de része lett más jogszabályoknak, költségvetési csomagoknak. Maga a kifejezés, mely örökséget jelent, egyben rövidítés is: Living Equitably – Grandparents Aiding Children and Youth (Méltányosan élni – Gyerekeket és Fiatalokat Segítő Nagyszülők). A filmbeli Collins család megtapasztalta azt a négy generációt is sújtó szegénységet, amelyet az Egyesült Államok egy legrégibb és legveszélyesebb állami lakásépítési projektje okozott Chicagóban. Lending mestere a hasonló dokumentumfilmeknek, tévéfilmeknek – hasonlókat képzeljünk magunk elé, mint amilyen a két évvel ezelőtti megrázó magyar dokumentumfilm, Révész Bálinttól és Mikulán Dávidtól a KIX volt.
A hazai közönség most viszont elsőként a regénye révén ismerheti meg Lending nevét. Az esernyőkészítő fia holokauszttörténet, benne családdal, szerelemmel, meneküléssel és túléléssel. Ahogy sok hasonlót, ezt is a valóság inspirálta. „Ajánlom ezt a könyvet a pogromokban, gettókban és lágerekben meghalt felmenőimnek. És dédnagyapámnak, Raphael Lendingnek (1859-1914), az esernyőkészítőnek, aki tudta, hogy addig kell kimenekítenie a családját Lengyelországból, amíg nem késő” – olvassuk rögtön az elején. A regénybeli esernyőkészítő, Lev tizenhét éves fia, Reuven a megszállás napján, 1939. szeptember 1-jén is rögtön barátnőjére, Zeldára gondol először, az ő keresésére indul, miközben mindenki épp pánikszerűen csomagol. A regény aztán végigvezet a poklok poklán, mígnem eljutunk a krakkói gettó felszámolásáig. Tod Lending műve meglepően gyorsan, még az eredeti megjelenés évében magyar fordítást is kapott a Scolarnál, Moldova Júlia magyarításában olvashatjuk a kötetet, melynek későbbi megfilmesítése sem lenne meglepő. A szerzőt, Tod Lendinget e-mailben kérdeztük eddigi pályájáról és arról, hogyan látja a jelenlegi világpolitikai folyamatokat. Beszélt arról, hogyan talált rá a Collins családra, miként inspirálta az a jogszabályjavaslatot, és meglepte-e az Oscar-jelölés. Regénye kapcsán beszéltünk az izraeli-paleszitn helyzetről és a világpolitikáról is, Lending aggodalmának adott hangot az autoriter tendenciák esetében, Orbánt és Trumpot is együtt emlegetve ennek kapcsán.
– A Legacy-ért 2001-ben Oscarra jelölték, korábban pedig az ABC Afterschool Specials egyik epizódjáért egy Emmy-díjat is begyűjtött. Utóbbi tanító szándékú ifjúsági szituációs sorozat, amely a ’70-es években indult, előbbi nyomasztó dokumentumfilm a szociális bérlakások helyzetéről. Már itt is adódik a kérdés, hogy jön össze a kettő, miként jutott el egyiktől a másikig.
– Miután megkaptam az Emmy-díjat az ABC Afterschool Special című sorozatáért, úgy döntöttem, itt az ideje megalapítani a saját dokumentumfilm-gyártó cégemet, hogy azt a fajta filmkészítést művelhessem, amely a legjobban érdekelt. Tehát, hogy egész estés dokumentumfilmeket hozhassak létre. Kifejezetten vonzottak a hosszabb projektek. Az, hogy évekig követhessem alanyaimat, valós időben figyelhessem életük alakulását. Az Afterschool Special, amin dolgoztam, az amerikai rasszizmust vizsgálta. A Legacy, amely készítésébe néhány évvel később fogtam bele, egy szegénységgel, rasszizmussal és közösségi erőszakkal küzdő fekete családra összpontosított. Ezek a témák, mások mellett, fiatalkorom óta az érdeklődési körömbe tartoznak: hangot adni a hangtalanoknak, humanizálni az elnyomottakat és peremre szorítottakat, és különösen az amerikai feketék történeteire összpontosítani. Intim történeteket szerettem volna bemutatni, amelyek mélyre ásnak a bemutatott emberek lelki életében.
– Magyarországról nézve az ifjúsági tévés világ ismeretlenebb, kevésbé látunk bele. Mit tanult ott? Mennyire része a kulturális örökségnek, érdemes-e például ma is ezeket az epizódokat nézni?
– A fiataloknak rengeteg mondanivalójuk van társadalmi körülményeikről, és elengedhetetlen, hogy meg is hallgassuk őket. Mindig megdöbbent, hogy sokan közülük mennyire jól kifejezik magukat, mennyire igaz, friss és őszinte meglátásaik vannak. Az általam készített filmek több okból nagyon aktuálisak ma is. Először is, az ezekben a történetekben feltárt társadalmi kérdések – szegénység, rasszizmus, bebörtönzés, drogfüggőség, fegyveres erőszak, szexuális bántalmazás és egyebek – továbbra is nagyon jellemzőek. Másodszor, a filmjeim az emberi történetekre, nem pedig adatközpontú narratívákra összpontosítanak. Ezek nem híradások, nem is szakértők magyarázzák a világot. Helyette azok az emberek, akiket bemutatok, mondják el a saját szavaikkal a saját történetüket. Végigvezetnek bennünket az általuk belakott világok bonyolultságán, azok kihívásain.
– A Legacy Oscar-jelölése mennyire érte váratlanul?
– A Legacy jelölése teljesen váratlan volt – egyben csodálatos meglepetés. Nagyon jól szerepelt a filmfesztiválokon, díjakat nyert és pozitív kritikákat kapott, de ez soha nem garantálja az Oscar-jelölést. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, egyben boldogan vittem el azt a családot, amelyikről a film szól, az Oscar-gálára. Ez marad már az egyik legnagyobb örömöm az életben.
– Hogyan talált rá egyébként magára a történetre?
– Egy másik dokumentumsorozatot készítettem a PBS-nek, amikor megismerkedtem a Collins családdal. Úgy volt, hogy szerepelni fognak abban a sorozatban, amely háborús övezeteket idéző közösségekben felnövő fiatalokról szólt. Azokat a fiatalokat mutattuk be, akik az őket körülvevő szörnyűségek ellenére is sikeresek tudtak lenni. A 14 éves fiuk, Terrell Collins lett volna az egyik központi szereplő. De a forgatás legelső napján egy bandatag végzett vele, lelőtte őt. Ahelyett, hogy feladtam volna az egészet, úgy döntöttem, hogy követem a családot a veszteségen és a gyászon keresztül. Hat hónapig filmeztem őket. Utána megkérdeztem, hogy folytathatjuk-e a dolgot, hogy lássam, merre vezet az útjuk elkövetkező években. Beleegyeztek, és végül öt évig maradtam. Ez az utazást mutatja be az Örökség.
– Huszonöt év távlatából miként tekint vissza rá? Nyomon követte később is szereplői életét?
– Még mindig nagyon büszke vagyok erre a filmre, és örülök, hogy továbbra is forgalmazzák, különösen a főiskolákon és egyetemeken, itthon és külföldön egyaránt. Arra is büszke vagyok, hogy a film inspirálta a róla elnevezett törvényjavaslatot, amely célja segíteni az unokákat nevelő nagyszülők lakhatását. A film befejezése után évekig kapcsolatban maradtam a családdal, lépést tartottam az életükben bekövetkezett változásokkal. Részt vettem a nagymama temetésén, és kapcsolatban maradtam Nikkivel, a film fiatal narrátorával, aki később tanár lett. Régóta nem beszéltem vele, de tudom, hogy még mindig a közoktatásban dolgozik, és azt hiszem, a férje még mindig a Chicagói Rendőrkapitányságon dolgozik.
– Tévé- és dokumentumfilmeket készített ezt követően is, öt éve például a Saul & Ruby's Holocaust Survivor Bandet. Regényt viszont mindeddig nem írt. Elég ritka, hogy valaki 66 évesen fogjon bele. Mi tartotta vissza korábban?
– Mielőtt ezt a regényt megírtam, teljesen belemerültem a dokumentumfilm-készítésbe – a megélhetés miatt is szükségem volt erre. Megszilárdítottam a helyem a szakmában, és szerencsés voltam, hogy el tudtam tartani a családomat, annak ellenére, hogy a finanszírozás mindig kiszámíthatatlannak számított. Mégis, az agyam mélyén tudtam, hogy egy napon, amikor eljön az ideje, le akarok ülni regényt írni. Mindig is szerettem a szépirodalmat, és régóta vonzott, hogy megpróbálkozzam vele. Amikor 2020-ban beütött a Covid, éppen amikor kijött a Saul & Ruby's Holocaust Survivor Band, tudtam, hogy végre itt az ideje. Egy egészen más történettel indultam neki, de aztán gyorsan megtaláltam azt, amelyet el kellett mesélnem.
– A zsidóság helyzete, illetve a történelmi traumák kérdése láthatóan érdekli könyvben, mozgóképen is, erre mutat a 2020-as film és a mostani regény is. Mennyire lehet újat mondani a 2020-as években is erről az egészről? Cél-e ez egyáltalán?
– Az évszázadok során minden nagy témát körüljártak – háborút, szerelmet, családot, veszteséget, kapzsiságot, szenvedést, traumát, ellenállást, hősiességet, megbocsátást, megtévesztést és még ezernyi mindent. Számtalan szépirodalmi és ismeretterjesztő mű játszódik a holokauszt idején. Mi tesz egy történetet egyedivé, ha annyi másik foglalkozik a témával? A válaszom: a szereplők. A karakterek azok, akik egyedivé teszik a történetet, feltéve, hogy a szerző hitelesen ír. Amikor a szereplők eredetiek és valószerűek, a cselekmény természetszerűen fog olyan elemeket és igazságokat tartalmazni, amelyeket az olvasók frissnek és lebilincselőnek találnak. A célom az volt, hogy ebből a hitelességből – mélyen személyes elköteleződésből – kiindulva írjak, és elmeséljek egy olyan történetet, amely a rendkívüli veszteség és szenvedés összetett pszichológiai és érzelmi élményét vizsgálja, és azt kutatja, hogyan éli túl egy ember ezt a fajta pusztítást.
– Nagyapja a világháború elől menekült Lengyelországból. Hogyan tekint a mai eseményekre, mennyire pesszimista a világpolitika alakulását illetően? A lengyelek – ahogy mások is – most épp az orosz fenyegetettség árnyékában élnek, és nem tudni, hogyan juthatunk ki ebből az egész helyzetből. Mindeközben a közel-keleti helyzet is folyamatosan robbanásközeli állapotokat tár elénk.
– Sötét időket élünk. Az elnökünk, Trump, végtelenül csodálja az önök miniszterelnökét, Orbánt, hiszen egyaránt autoriter módon kormányoznak. És a hasonló jobboldali, diktatórikus vezetők és pártok szaporodnak egyre inkább a világban. Az emberek félnek, a gazdagok és a nincstelenek közötti szakadék drámaian szélesedik, a klímakatasztrófa pusztít a harmadik világ számos részén, és a Közel-Keletet a teljes zűrzavar jellemzi – órákba telne, hogy kifejtsem az Izraellel és Palesztinával kapcsolatos érzéseimet. De mindezekkel együtt is még mindig van reményem. Muszáj, különben nem érdemes reggel felkelni – még a kávéért sem. A reményem a történelemre való visszatekintésből fakad. Országaink és a világ is megélt már kifejezetten sötét időket. És az emberiség mindig talált módot a túlélésre: átvészelni a viharokat, újjáépíteni, ami elpusztult, visszaállítani azokat a társadalmi normákat, amelyek biztonságban, kényelemben, békében és szabadságban tartottak minket. Szóval igen, hiszem, hogy ez a nap újra eljön. De hogy mikor? Nem tudni.
– A regény kapcsán megfogalmazott gondolata, hogy szülei azt mondták, az Egyesült Államokban biztonságban vannak, de mégsem bízhatják el magukat, az antiszemitizmus is jelen van az országban. Ma mekkora fenyegetettséget jelent ez ön szerint? Úgy Amerikában és Európában, mint világszerte.
– Sajnos az antiszemitizmus, amióta csak zsidók élnek a Földön, jelen van. Attól a pillanattól kezdve, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba taszítottak minket, egészen mostanáig fennmaradt – néha rejtve és kimondatlanul, gyakran láthatóan, elnyomóan és halálosan. Zsidóként soha nem veszíthetjük el az éberségünket, ezért mindig szükségünk lesz egy hazára, egy olyan helyre, amelyet biztonságos kikötőnek tekinthetünk. De azt is szilárdan hiszem, hogy a palesztinok is megérdemlik a saját hazát. Ők a mi unokatestvéreink, és erőszakkal eltávolították őket a földjükről, hogy Izraelt megalapítsák. Ez mélyen aggaszt, még akkor is, ha kitartok amellett, hogy kell számunkra egy haza. Egy ilyen paradoxonnal szemben úgy vélem, a legkevesebb, amit tehetünk, az az, hogy biztosítjuk, hogy a palesztinoknak is legyen államuk – földjük, amelyet a sajátjuknak nevezhetnek. Muszáj, tényleg muszáj, a lehető leghamarabb biztosítani a kétállami megoldást.
