Bence fog a legtovább élni. Nem azért mondogatták ezt a barátai, mert Kiss Benedek költő annyira önmegtartóztató életet vitt volna. A szenvedélyeiről épp hogy nem szívesen mondott volna le idős korában sem. A jó bort töltögette akkor is, amikor hat évvel ezelőtt, 76. születésnapja után nem sokkal interjúztunk. Nem volt már a legjobban, nehezen mozdult, kínozták az időskor mindenféle nyavalyái. De a lángot akkor sem hagyta kialudni. Épp emiatt is tűnt úgy, mintha rajta nem foghatna a halál. Több Kilencek-beli barátjától idejekorán kellett neki is búcsúznia. A költőcsoportból leghamarább Rózsa Endre ment el, mindössze 53 évesen. De Utassy József a 69 évével, Oláh János pedig a 72-vel sem volt épp aggastyánkorban. Január 2-án végül követte őket Kiss Benedek is, alig két hónappal a 83. születésnapja előtt. Mezey Katalin, Győri László, Péntek Imre, Kovács István, Konczek József: öten maradtak.
Nem volt könnyű indulásuk, emblematikus antológiájukat, az Elérhetetlen földet sem adhatták majdnem ki. Szívósságuk, összetartásuk meghozta mégis az eredményét – akkor és később is. A rendszerváltás után aztán a legtöbben a jobboldalon találták meg magukat, amit persze bélyegként is megkaptak másoktól. Vagy épp kiválogatták az ítélkezők, melyik Kilencek-tagot tartják nagy költőnek, melyiket felejthetőnek. Eközben épp az volt a rendkívüli bennük, hogy gyakorlatilag mind a kilencen megmaradtak a pályán, és számottevő életművet tettek le az asztalra. Kiss Benedek volt, aki letisztult dalverseivel és látomásos lírájával a népibbnek mondott irányt vitte. Szemben mondjuk az ironikus szövegekkel, urbánusabb hangulattal érkező Péntek Imrével. Kiss Benedek a politikához sem ment túl közel, ami nem jelentette, hogy ne lett volna határozott véleménye a közállapotokról. Kitartottak barátokként akkor is, amikor könnyű lett volna összeveszni. Már olyan apróságok miatt is, minthogy mikor a közös kötet megjelenésére vártak, Kiss adott közben a riválisnak tekintett Költők egymás közt antológiába is verset. „Ezeket nem vettük annyira komolyan”, mondta későbbi interjúnkban Péntek Imre.
Csípőből szemben álltunk az akkori hatalommal, sőt irodalompolitikával – mondja Kiss Benedek. Interjú a Kossuth-díjas költővel.
Az, hogy egyiküknél sem volt könnyű az indulás, Kiss Benedek esetében értendő talán a leginkább szó szerint: hat ujjal született, mire a nagyon vallásos család, félve, hogy a Sátán tette be a lábát, orvosért szaladt, és sietett kimetszeni az ujjat, a nagy kapkodásban aztán házilag, ecettel keresztelve meg a gyereket. A családi viszonyok sem voltak egyszerűek egyiküknél sem. Háborús évjárat, olvashattuk a tréfálkozást. Kiss Benedek így mutatkozott be az Elérhetetlen föld végén: „És végig, mindenben összeütközés apámmal, aki tőlünk elváltan élt és pap akart lenni hajdan, de nem lett. Én újságíró akartam lenni, végül is nem lettem.” Életük végére azért harmonikusabbá vált a kapcsolatuk. Mint interjúnkban mondta: „gyakran felhorgadt bennem a fájdalom, és maga a tény, hogy ilyen családi körülmények között nőttem fel. Később aztán megírtam az Apám kertjében ciklust, feloldva ezt az örökös ellentétet is, ami volt köztünk. Hiszen ez elég jelentős volt: ahogy édesanyám örült annak, mikor észrevette, hogy érdekelnek a versek, úgy édesapám szinte kétségbe esett. Ő teljesen az ellenkezője, reálgondolkodású ember volt, és mérnöki pályát szánt volna nekem. Azt persze már többször változtatta, milyen szak lenne szerinte jó. Amikor már egyetemista volt Pesten, azért ő is megbékélt a választásommal. A maga módján megpróbált segíteni is.”
Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra és Kormos Istvánra is tanítómestereként tekintett, versei magukon is mutatták a nagy elődök hatását. Megtalálta persze a saját hangját, nagy örömmel is merült el abban, a „népi szürrealizmus” irányadó maradt számára. Fontos lett aztán a Szent György-hegy is: nagy összegyűlések vidéke. A róla készült portréfilmben fogalmazott úgy: „ha még ott abban a nagy borulatú ég alatt este, tűz mellett, nótára is gyújtottunk, hát zengett a környék. És ilyenkor éreztem leginkább azt, hogy az ember boldogságra születik.”
„Az ember boldogságra születik.” Hetvenhat éves Kiss Benedek.
A Kossuth-díjat végül viszonylag későn, 2018-ban kapta meg. Interjúnkban azt mondta, most pár év alatt, úgy tűnik, elismerték a munkáját. Szinte leíróan jegyezte meg, a nagy érzelmeket nem ennek tartogatta. A természetben találta meg igazán önmagát. A neki kedves emberek, a jól ismert díszletek között. Volt benne rezignáltság, de látható életszenvedély is. Elítélte a megosztottságot, de kénytelen-kelletlen tudomásul vette annak létezését: „Ez a magyar irodalmi élet nagy rákfenéje. A hasadtság visszavezethető a múlt század elejére, a népi irodalmi mozgalom és a nagypolgári, urbánus irodalom kettősségére. Ezt ugyan szeretnék jó szándékú emberek megszüntetni, de ha egy darabig lappang is, újra és újra felüti a fejét. Nagyon egészségtelennek tartom ezt a szembenállást, nemcsak én, nagyon sokan. De ennek a mozgatásához az írók kevesek.”
Gyerekköteteket is adott ki, műfordítással szintén foglalkozott. A bolgár költészet, abból is Ivan Canev versei különösen közel álltak hozzá. Egészen utolsó éveiig jelentek meg kötetei, 2022-ben például Fészek szakadék fölött címmel válogatott bolgár versfordításai. Ködöböcz Gábor szentelt már bő évtizede kötetet neki, de hetvenes évektől indult pályájának átfogó, monografikus (újra)értékelésére szükség lesz a jövőben is. Kiss Benedek elment – de ott maradt a számára oly sokat jelentő világban, most már mindörökre. Övé mindenestől a Nyáresti delírium: „Ülök a bazalthegy alatt, / a szőlőkacsok meginganak, / elnézem sárkányrepülők röptét, / felhajtok egy-egy poharat, / csapkodván a szúnyogokat, / s körülbozsog a végtelen lét, / lepkék, muslincák rajzanak, / leszáll a csillaggal kivert ég, / s mint merengő muralovakat, / ha súlyosan dobbantanak, / hallgatom nagy diófák csendjét – / hallgatom szívdobogásomat.”
