Gryllus Dániel: A Bőrönd Ödönt nem élvezi mindenki?

Interjú Tamkó Sirató Károlyról, gyerek- és felnőttversekről, valamint a Kalákán felnövő nemzedékekről.

Tamkó Sirató Károly verseihez adott ki friss zenéskönyvet a Kaláka zenekar. A költőhöz egyébként is régóta kötődnek már: személyesen is megismerhették őt, miután 1974-ben felkérést kaptak a Tengerecki Pál megzenésítésére.

– Mennyire van ma a köztudatban Tamkó Sirató Károly neve? Hogy érzi, a helyén kezelik a munkásságát?
– Nem tudom pontosan a helyét megállapítani. Fantasztikusan sok jó költőnk van. Még a legnagyobbak esetén is fel szokott merülni, ismerik-e őket egyáltalán. Egyszer megkérdeztem Kányádi Sándor bácsit, mi a véleménye Reményik Sándorról. Azt mondta, második vonal, de az a magyar költészetben nagy szó. Nekem ez nagyon tetszett. Károly bácsi is valahogy így van. A Szabó Ervin Könyvtárban volt nemrég egy könyvbemutató a Tengerecki Pál című zenéskönyvünkhöz, ahol nemcsak daloltunk, de volt egy kis kiállítás is. Elég sokat megtudhattunk róla. József Attilával egy évben, 1905-ben született. Teljesen véletlenül Újvidéken, mert a papáját katonaorvosként oda helyezték. Egyébként mezőtúri volt a család.

– Avantgárdként indult, majd gyerekköltőként ismerték meg sokan. Izgalmas pálya.
– Eleinte Ady hatására írta a verseit. Aztán kikerült Párizsba, ahol avantgárd hatások érték. Sőt, ezeknek az élharcosa is lett a dimenzionista manifesztummal. Ott született meg a Tengerecki Pál, ami kicsit gyerek-, kicsit honvágyvers. Beteg lett, hazakerült, elkezdett jógával foglalkozni. Mint megtudtuk, 1953-ban volt egy költői verseny, amit az OTP írt ki. Elindult rajta a Jozafát címmel, és meg is nyerte. Nagyon sok reklámversikére is kapott felkérést. Ebben is gyökerezhet a gyerekversek iránti elköteleződése. Játékosak voltak, de nem gügyögők. Valahogy a képversei nem lettek olyan ismertek. Aztán jógázott is élete végéig. Nagyon sokáig azért nem élt, hetvenöt évig. Én épp ebben a korban vagyok.

Közel fél évszázad nagy idő, Tamkó az új évtized első napján, 1980. január 1-jén ment el. A hónap végén, 1980. január 26-án töltötte volna be a 75-öt.

– Gyakran elmondjuk hasonló alkotóknál, nála vagy például Weöres Sándornál, Tersánszky Józsi Jenőnél vagy Kormos Istvánnál: jóval többek voltak, mint a gyerekverseik. Igaz, ezzel meg némiképp az utóbbiakat értékeljük le. Mintha azokba csak menekülne a költő.
– Weöres Sándor azt mondta, ő nem írt sosem gyerekverseket. Ha nincsenek a Móra szerkesztői, akik megcsinálták a Bóbita-kötetet, egész másként alakulhatott volna. Gondoljunk pedig csak a Bóbitára. Benne van az élet! Kányádi Sándor bácsi meg azt mondta, nincs gyerek- és felnőttvers, csak vers. A Bőrönd Ödönt nem élvezi mindenki? Sok olyan játékos Tamkó Sirató-vers született, amelyek egész biztosan fennmaradnak. Mi mindent meg is teszünk érte. A Mórával szintén régóta kapcsolatban vagyunk. A Nálatok laknak-e állatok? volt az első, 1986-ban. Később megint előkerültünk egymás számára. Kiadták a Volt egy fakatona című Kaláka-válogatást. Csak most már nem kazetta van hozzá, és lassan a cédé is lecserélődik. Lett egy Kányádi-könyvünk, most pedig ez a Tamkó Sirató. A Móra sokat adott ki tőle, legendásak voltak Réber László illusztrációi.

– Már 1974-ben kaptak felkérést a tévétől a Tengerecki Pál megzenésítésére, találkozhatott is a költővel. Milyennek ismerte meg őt?
– Nagyon kedves bácsika volt. Ezt jó értelemben mondom. Nem volt pedig könnyű élete. Sem Párizsban, sem itthon nem lett gazdag. Mindig, amikor énekeltük a Tengerecki Pált, látszott rajta, hogy megérinti. A Költészet játékai, ez volt a műsor címe 1974-ben. Ascher Gabi volt a szerkesztője, ő kért fel minket. Kormos István és Kiss Anna beszélgettek a gyerekköltészetről, ebbe illeszkedett a mi dalunk is. Le is vetítettünk most belőle egy kópiát. Furcsán sajátunkká vált a Tengerecki Pál. Nemrég Új-Zélandon jártam, ott egy hajóállomáson már ezzel a táblával vártak.

– Meghallgatható egy 1971-es Kossuth rádió-interjú részlete is Tamkó Siratóval. Meglepett, milyen magas volt a hangja. Kimért, dörmögő embernek gondoltam.
– Pedig kis, alacsony emberke volt. És nagyon szelíd. Inkább csak mosolygott. Amikor a személyijébe beírták, hogy szabadfoglalkozású, azon nagyon nevetett. Hiszen mi is lenne egy költő? Sokszor találkoztunk. Mindig, ha valami újat írtunk, elmentünk hozzá. A kilencedik emeleten lakott, egy orosz házgyári házban Óbudán. Most már van egy emléktábla, a felterjesztésünkre került oda. Anna nénivel, a feleségével is jó kapcsolatban voltunk. Utólag persze az ember azt mondja, milyen kár, hogy nem találkoztunk még többet. De akkor nagyon fiatalok voltunk. A húszas éveimben jártam. Akkor még nem gondoltunk arra, hogy valaki majd elmegy, és most kell kihasználni az időt. 1975-ben például Latinovits Zolival találkoztunk egy rádióstúdióban. Dolgoztunk együtt, baromi jó volt. De nem néztük végig az összes percet, amit együtt töltöttünk. Utólag gondol csak ilyenekbe bele az ember. Amikor a Hamlet-produkciót kihoztuk a Játékszínben, oda eljött Károly bácsi is. Kicsit rosszul is lett. Nem volt teljesen egészséges akkor sem. Hiába, hogy már rég túl volt a párizsi betegségen.

– Latinovits milyen volt személyesen?
– Sokan féltek tőle, de hozzánk egy rossz szava nem volt. Nagyon jó munkakapcsolat alakult ki. Költőkről, kultúráról is sokat beszélgettünk.

Az immár 52 éves Kaláka zenekar vezetőjével a régi második kerületről, az énekelt versek mostoha sorsáról, Villon népszerűségéről és az újságírók bűnéről beszélgettünk.

– A Kalákával zenésítettek meg már Adyt, Kosztolányit, Kányádit vagy épp Villont is. Hogyan szoktak verseket, költőket választani? Volt már olyan szöveg, amit nagyon szerettek volna megzenésíteni, de valahogy nem akart összejönni?
– Egy olyan dal volt, amelyen sokat dolgoztunk, de aztán mégsem mutattuk be. Annak is már sok évtizede, egy cseh költőről van szó. Amikor az ötvenéves születésnapunk volt, készült egy trikó, a hátára felírtuk az összes költőnket. Több mint háromszázat jegyeztünk fel. Azóta csak még több lett. Több mint 1300 dalunk van, koncertenként persze játszhatunk 15-öt. De van, amit már nem is lenne hiteles. Van egy Áprily-vers, amely úgy indul, hogy „Öreg leszek, vénebb a téli napnál”. Egy 75 éves ember énekelje ezt? Ilyen módon is csökken néha a repertoár. A kamaszos, kirobbanó szerelmes versek sem állnak már a legjobban. Nem tudok már egy kamaszt eljátszani.

– Könnyebben megszólíthatóak voltak egyébként a hatvanas évek gyerekei, mint a maiak?
– Nagyon sokfelé megy a figyelem. De most is szeretjük ezeket az eseményeket. A Marczibányi téren van egy Kaláka-kör kicsiknek. Nem vagyunk többen, mint ötvenen. Sokkal személyesebb így. Játszottunk már az Arénában, de az meg teljesen személytelen számunkra. Mintha nem lenne ott senki. A Műpa azért még jó volt, az azért koncertterem. Vagy amikor a Vígszínházban léptünk fel. Sok múlik az architektúrán is. Azt tapasztalom, hogy nem könnyű már elérni a közönséget. Kiírjuk, hogy Szabó Lőrinc-est lesz, de nem biztos, hogy eléri azokat, akiket érdekel. Hol tele van a hely, hol meg kevesekhez jut el a koncert híre.

– Ismernek olyanokat, akik gyerekként kezdtek Kalákát hallgatni, és nagyszülőként is visszajárnak?
– Persze. Sőt, mindig jönnek a fényképekkel, hogy ezek a gyerekek nem lennének, ha ti nem vagytok.

Gryllus Vilmos és Gryllus Ábris a zenei nevelésről, a Kaláka intim tereiről és a „tovább” gomb csábításáról. Interjú!

– Bejárták a zenekarral a világot Japántól Finnországon át Kolumbiáig. Hogyan fogadták a távolabbi népek tagjai ezt a zenét, ezt a világot?
– Van már erről film is, a Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig. Kicsit a diaszpóra magyarságszemüvegén keresztül mutatja a zenekart. Dél-Amerikában már ötször muzsikáltunk. Sokat jelent az ottani magyaroknak. Új-Zélandon is fogadtak most minket. És ugyanúgy jönnek a dalkérések, mintha csak a Marczibányi téren lennénk.

– Ha már meglepő élményekről van szó, két éve például az avantgárd metál Thy Catafalque előtt léptek fel az A38-on. Milyen élmény volt?
– A Kiss Anna-féle Embersólyom-dalunkat dolgozták fel. Így jött a koncert. Nagyon szimpatikus gyerekek. Ahogy most a Platon Karataevvel is volt egy közös működésünk. Vagy itt van például Vecsei H. Miki, akinek Radnóti-lemezén játszunk közösen egy dalt. Nagy örömmel csatlakozunk fiatalabb zenészekhez is. Jó hallani, hogy milyen hatással vagyunk.

– Lassan hatvanéves a zenekar. Hogy vannak most?
– Nincs bennem olyan, hogy mikor hagyom abba. Mérnökként végeztem. Akként már biztos nyugdíjba mentem volna. De itt nem. Most lesz egy József Attila-műsorunk Jordán Tamással és Sebő Ferivel. Mindhárman mérnökök. De a színpadi pályán egyikünk sem vonult vissza. Most már a Kalákában valamennyien hetven felett vagyunk. Az ember könnyebben fárad, jobban felejt. De csinálja. Valahogy erre van predesztinálva.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/02. számában jelent meg, január 9-én.

Lakner Dávid
A Magyar Hang kulturális újságírója. Skandináv filmdráma és francia avantgárd, modern magyar regény és Erdély költészete. Apollinaire-től Bergmanig nem is olyan hosszú az út. Otthon Veszprémben és Budapesten, Városlődön és Nemesgulácson, a Balatonnál és a Sástó mellett egyaránt.
A szerző további cikkei

Ez is érdekelheti