A kortárs magyar képzőművészet egyik leghíresebb és legkülönlegesebb szerelmi-művészeti szövetsége tragikus fordulóponthoz érkezett. Fajgerné Dudás Andrea társa, alkotó energiája és művészi hátországa, Fajger János váratlan hirtelenséggel eltávozott. Az ő neve és alakja elválaszthatatlanul összeforrt felesége munkásságával: Fajgerné festményein és performanszaiban ő volt a támogató férfi eszményképe, a „háziasszony-művész” férje, névadója és egyben legfontosabb alkotótársa.
Fajgernét mindenki ismeri, aki egy kicsit is érdeklődik a hazai feminista képzőművészet iránt. A feminizmus azonban az ő munkáiban nem a szó klasszikus, harcos vagy elutasító formájában jelent meg. Fajgerné a feminizmust a háziasszony, az anya és a feleség rétegeiben bontotta ki. Nála ez a szemlélet a családanya privilégiuma: a menstruáló nőé, a nőé, aki elvetél, és a nőé, aki a „láthatatlan munkát” – a mosogatástól a befőzésig – emeli művészetének központi elemévé. Ez a feminizmus egy sajátos és bátor útja a nőiséggel járó feladatok elfogadásának; ez a nő nála nem áldozatként, hanem a család erőtől duzzadó, teremtő központjaként jelenik meg.
Ebben a kontextusban Fajgerné radikális gesztusa – hogy felvette és művésznévként használja férje nevét – sajátos fényt vet a férfira és a házasság intézményére. Azt jelzi, hogy a házasság nem korlát, hanem egyenrangú és támogató szövetség. Ezzel a konzervatívnak tűnő, mégis végtelenül modern döntéssel Fajgerné fügét mutatott minden olyan dogmának, amely szerint a művészeti karrier és a családi önfeladás kizárják egymást. Alkotói folyamatának elejétől fogva tudatosan vállalta, sőt megkérdőjelezhetetlenül hitte, hogy feleségként, anyaként és autonóm művészként is épp olyan sikeres és teljes lesz.
János pedig idővel túlnőtt a névadó szerepen. A személyisége, nyugalma, megértése és bölcsessége megerősítette Andreát abban, hogy a művészete helyes úton halad. Ő volt az, aki szó szerint és átvitt értelemben is „összehegesztette” a mindennapokat. Átvette a háztartási terhek egy részét, kivette a részét a házimunkából, gyereket nevelt, és ezzel fizikai teret, időt, szabadságot biztosított Andreának a kiteljesedéshez. Mondhatjuk, hogy ő volt a modern múzsa: egy kreatív, stabil és végtelenül türelmes társ. Saját jogon pedig nemzetközi szinten elismert hegesztőmérnök lett, aki a racionális világban élt, de idővel, Andrea mellett magáénak kezdte tekinteni a képzőművészetet is, tanult a feleségétől, és fokozatosan kialakította saját művészi ízlését.
Alakja felesége festményein is maradandó nyomot hagyott. Múzsaként hol a gyengédséget, hol az apaságot, hol pedig a férfias sebezhetőséget képviselte. Ő volt „Fajger”, aki mentén Andrea meghatározta magát a művészvilágban, fricskát mutatva a társadalmi elvárásoknak és új, nemes tartalommal töltve meg a tradíciót. Kapcsolatuk és közös életük azt üzente a világnak: a magas művészet és a hétköznapi élet, a gépészmérnöki precizitás és a festői expresszivitás nem ellenségek, hanem egymást erősítő szövetségesek.
Fajger János távozása nemcsak egy család magánszféráját érinti mélyen, hiányával a hazai eat-art és feminista művészet egyik legfontosabb tartóoszlopa is megroggyant. A hiánya a családnak felfoghatatlan, de emlékezetét megőrzik azok a vásznak, performansz-dokumentációk és közös történetek, amelyekben Andrea megörökítette életük mozzanatait – a házimunkától a háttérmunkáig, a családi szerepektől a szerelemig. A mérnök elment, de az általa biztosított stabilitás és a neve örökre beépül a kortárs magyar kultúra szövetébe.
Fajger János 1982-2026
