Hogyan emeli egy jó horrorfilm univerzális elvvé a borzalmat? És hogyan néz ki a kortárs kelet-közép-európai valóság Kolozsvár felől nézve? Ezek voltak 2025-ben a kedvenc filmjeink és sorozataink.
Egy jó horrorfilm úgy emeli univerzális elvvé a borzalmat, hogy a sötét sarokból előugró rém súlyos társadalmi problémákkal is ránk hozza a frászt. A hidegháború, a nukleáris fenyegetés, a túlzásba vitt fogyasztás, a rasszizmus, az elidegenedés, a járványok vagy a környezetszennyezés mind-mind megjelentek már metaforaként a mozivásznon (vagy a képernyőn), és bár a futószalagon gyártott tucathorrorok elterelhetik róla a figyelmünket, továbbra is készülnek minőségi alkotások a műfajban. Ezek közé tartozik Zach Cregger Fegyverek című filmje is, amely az álmos amerikai kisváros kliséjét fordítja ki, hogy brutális képi eszközökkel szembesítse a nézőt a hatalmi manipulációval, a paranoiával, a szociális feszültségekkel, a tomboló dühvel és az irracionális félelmekkel.
Egy csöndes pennsylvaniai település iskolájának egy teljes osztálya eltűnik egyik napról a másikra: a gyerekek hajnalban kisétálnak az otthonaikból és nyomuk vész. Egyetlen kivétellel: az egyre különösebben viselkedő Alex „megmaradt”, ami csak tovább fokozza a helyiek értetlenségét. A városka szinte azonnal az osztály fiatal tanárnője ellen fordul, folyamatos meneküléssé változtatva az életét, és megkérdőjelezve a békés együttélés addigi alapelveit. A különböző nézőpontokból bemutatott epizódokból álló filmben sokáig nem derül fény a rejtélyre, és bár fogalmunk sincs, mi állhat az eset hátterében, idővel már nem is elsősorban az eltűntek, hanem a jelenlévők testi és lelki egészsége miatt aggódunk. A pattanásig feszült helyzetben a józan ész, a szolidaritás, a méltóság és a törvények elveszítik jelentésüket, és az erőszak válik uralkodó eszmévé.
Így mire megismerjük a rejtélyes esemény mögött feltűnő gonoszt, már kellően kiábrándultunk az emberi létezésből, de Cregger alkotásának igazi erejét jelzi, hogy még az általános apátia közepette is meg tud borzongatni – például egy zöldséghámozó unortodox felhasználási módjával.
A rendező a Barbár című 2022-es horrorjával már igazolta, hogy kiválóan ért a szociális válság filmes allegóriájához. Akkor az elszegényedést, a dzsentrifikációt, a nők elleni erőszakot és a metoo félreértéseit használta fel rémisztő víziójában, ezúttal a Donald Trump-i Egyesült Államok további feszültségeit tárja elénk az iskolai lövöldözésektől a deportálásokon át a társadalmat (vagy annak egy jelentős részét) a saját túlélése érdekében megbabonázó démonig. Kiváló kordokumentum lehet, bár remélhetőleg az előrejelzései csak részben válnak valóra: az egyszerre komikus és vérgőzös finálé például megmaradhatna a fikció szintjén. (Ficsor Benedek)
Pak Cshanuk a dél-koreai filmművészet egyik legnagyobb alakja, A bosszú ura, az Oldboy, a Szomjúság és A titokzatos nő rendezője. Legújabb filmje, a Nincs más választás a profitmaximalizálás érdekében a mesterséges intelligencia oltárán feláldozott embernek állít emléket: riasztó parabola, amely a példabeszédek fárasztó didaxisát kíméletlen humorral oldja fel, és ez a hangvétel a rendező talán legkönnyedebb filmjét eredményezi. Már ha könnyednek számít, amikor egy állását elveszítő férfi kiiktatja a hasonló képességű és képzettségű szakembereket, hogy nagyobb eséllyel pályázhasson a kevés elérhető pozícióra.
A Donald Westlake amerikai író The Ax című regényéből készült film a kisember Kohlhaas Mihály-i küzdelme a rendszer ellen, ami az eredeti történethez hasonlóan véres fordulatot vesz, ám a Nincs más választás főhőse az igazságkeresést nem avatja univerzális gesztussá, kizárólag önmaga és a családja boldogulása lebeg a szeme előtt. Ezért pedig a saját ügyetlenül vérszomjas módján mindenre kész.
Messze nem olyan komplex ez a mű, mint Pak Cshanuk korábbi alkotásai, az átlátszó szórakoztatás kedvéért még a dramaturgiai bukfencektől és a felszínes karakterábrázolástól sem riad vissza a mester, de a konklúzió így is mellbevágó. Ahogy a záró jelenet indusztriális terében szembekerül egymással ember és mesterséges intelligencia, az nem sok jót ígér számunkra. (Ficsor Benedek)
Szellem költözik egy porszívóba, és ennek politikai következményei beláthatatlanok. Ratchapoom Boonbunchachoke thaiföldi rendező Jóravaló kísértet című, számos rangos díjjal elismert filmje abszurdba oltja a társadalomkritikát, lírai horrorja érzékeny nyilatkozat az emberi értékek megőrzéséről és a múlt bűneire való emlékezés kötelességéről.
– Nincs fejlődés por nélkül – mondja egy politikus a filmben, nyilvánvalóvá téve a hatalom cinizmusát. Merthogy a por Thaiföldön, és különösen Bangkokban gazdag jelentéssel bír: súlyos népegészségügyi probléma és a szocioökonómiai státusz jelölője egyben. A légszennyezés kasztrendszert jelöl ki: elkövetők és áldozatok csoportjára osztva a társadalmat – azokra, akik (a fejlődés nevében) termelik a port, és azokra, akik beszívják azt. De a határok átjárhatók, így a gyáros családba beházasodott fiatal nő is légzőszervi megbetegedés áldozata lesz, csakhogy a lelke nem törődik bele a halálba, egy porszívóba költözve visszatér, hogy a férje mellett maradhasson. Amennyire abszurd a városon átguruló piros háztartási gép látványa, annyira szívszorító szimbólumban egyesíti a halhatatlan szerelem és a tiszta levegő utáni vágyat.
A porszívó-kísértet hasznossága azonban más területen is érvényesül, fel tudja kutatni a hozzá hasonlóan két világ között rekedt lelkeket. Ennek pedig kisvártatva politikai jelentősége lesz: a hatalmi erőszak következtében elhunytak szellemeit a közbenjárásával sikerül kiűzni a döntéshozói felelősséget megtestesítő miniszter rémálmából. Thaiföldön ez ugyancsak forró téma: az elmúlt évtizedekben egymást érték a puccsok, a demonstrációk és az erőszakos összecsapások, amelyekben ártatlanok ezrei vesztették életüket. És ezen emlékek porát már nem tüntetheti el semmiféle transzcendens mechanizmus, az áldozatok szerettei nem felejtenek.
Groteszk feltárás és éteri poézis fonódik össze Ratchapoom Boonbunchachoke filmjében, amely a fekete humorú horrort bő két óra alatt brutális forradalmi kiáltvánnyá alakítja. A finálé kegyetlen vérengzésében már nyoma sincs a szerelemnek, az emlékezésnek vagy az abszurdnak, az már csak egy látványosan megkoreografált és nehezen felejthető bosszúorgia. (Ficsor Benedek)
Radu Jude már akkor ott volt a kedvenc kortárs román rendezőim között, amikor még nem is igazán volt Radu Jude. Pontosabban nem az, ami a Bánom is én, ha elítél az utókortól kezdve jellemzi a művészetét. Előtte sem állt persze távol tőle társadalmi reflexió és szatíra, mutatta ezt például a metsző történelmi cigánydráma, az Aferim! De a kortárs őrület megmutatása 2018-tól tekinthető a szakterületének. Méghozzá egyre elborultabb módon. A csúcspontot egyértelműen a 2021-es Bad Luck Banging és a 2023-as Ne várjatok túl sokat a világvégétől jelentik. Kísérletező kedvét ezekben a filmekben engedte teljesen szabadjára. Az abszurditást addig fokozta, ameddig csak tudta. A Kontinental ’25 ehhez képest viszonylagos visszalépést jelent. Igaz, a vizuális szokatlanságtól itt sem ódzkodik: a teljes filmet egy iPhone-nal rögzítette. Ráadásul számunkra különösen kedves lehet, hiszen Kolozsváron játszódik, főhőse pedig egy magyar végrehajtó, Orsolya (Tompa Eszter). De ő is, hasonlóképp Jude korábbi hősnőihez, Marianához (Ioana Iacob, Bánom is én…) és Emihez (Katia Pascariu, Bad Luck Banging), mind kétségbeesettebben a várost rója, próbál eligazodni múltban és jelenben, gazdagok és szegények világában. Közösségi képmutatást, nyíló társadalmi ollót, politikai propagandát és prüdériát kevés kortárs alkotó tár elénk annyira szórakoztató és mégis elborzasztó módon, mint Radu Jude. A Kontinental ’25 (melyről nemrég Tompa Andrea és Kovács Gellért is izgalmas beszélgetést folytattak) a román-magyar félmúltról és jelenről is izgalmasan, újszerűen mesél. Hozzánk, rólunk szól – valójában mindannyiunkról itt, Kelet-Közép-Európában. (Lakner Dávid)
Valójában úgy lenne az igazi ez a film, ahogy feltehetőleg senki nem nézi: mit sem sejtve belekezdve. Elég hamar kiderül úgy is, hogy a lazának ígérkező társas baráti hétvégén ki is jelenti a csapatból a kakukktojást. Illetve hát: ki és miért számít annak. Drew Hancock filmje direkt és közérthető bűnös élvezetnek mutatja magát, valahol félúton az Annabelle és a M3GAN között. Ez viszont csak a felszín, a mélyben sokkal inkább közelít olyan kreatív pszichohorrorokhoz, mint amilyen mondjuk 2025-ben az Együtt, hat éve meg a Nyelés volt. Simán lehetne ez egy kényelmetlen dilemmákkal szembesítő Black Mirror-epizód is. A mesterséges intelligencia szigorú kritikusai kénytelenek például feltenni a kérdést: miben áll a valódi embertelenség? Mennyivel vagyunk többek, jobbak a gépnél? Mit várunk valójában a párunktól: feltétel nélküli szeretetet? Kritikátlan ajnározást? Ugyanazt, mint egy házikedvenctől? Fokozatosan válik egyre nyomasztóbbá, összetettebbé ez a nagyon is 2025-ös sci-fi/thriller, mely közben még a humort sem nélkülözi. Ha előítéletekkel is fogunk bele, könnyen pozitív csalódást okozhat a Társ. (Lakner Dávid)
Lakner Dávid kedvenc filmjei és sorozatai 2025-ben:
Filmek/rövidfilmek
1. A szent füge magja
2. Rokonszenvedés
3. A csúf mostohatestvér
4. Az amerikás lány
5. Az utolsó viking
6. Kontinental ’25
7. Minden rendben
8. Bugonia
9. Két felnőtt
10. Együtt
11. Kutyafül
12. Sünvadászat
13. Árva
14. Társ
15. Álmok
16. Orosz frontkatonák között
17. Marielle mindent tud
Sorozatok:
1. Adolescence (Kamaszok)
2. Bróker Marcsi
3. Black Mirror (7. évad)
4. Különös történések a Szondi utcában
Anyagfáradás, román forradalom és az év sokkmozija. Ezek voltak 2024-ben a kedvenc filmjeink.
A Pogány Induló: Vajon mit mondana anya? november végén debütált a HBO Maxon. A mindössze négy epizódból álló, részenként 35–40 perces dokumentumfilm-sorozat lehetne egy hosszú film is, de az alkotók valamiért szériának szánták. Egy fiatal, népszerű előadó történetét meséli el a szegedi undergroundból, a szentesi kollégiumtól a teltházas Aréna-koncertig.
A sorozat középpontjában Pogány Induló, polgári nevén Szirmai Marcell áll, akinek karrierje nem klasszikus sikersztori. Pontosabban bemutatja, mi rejlik egy vélt sikersztori mögött. Remek ívet ad neki, hogy 2022-ben kezdték forgatni, amikor a főszereplő még csak 17 éves volt, és éppen befutott a Zártosztály című számával, a jeleneteket pedig 2025 őszéig vették fel.
Megmutatják „Tetű” zenei felemelkedését, mélyen belemászva a magánéletbe, a családi háttérbe, a szülők válásába, szakításba, pánikrohamokba, vasárnapi rántott húsba. A címben megjelenő kérdés végig ott lebeg a történet felett, talán Marci anyjával való kapcsolata kapja a legmélyebb réteget.
A sorozat azért működik ennyire jól, mert nem idealizál. Nyers, őszinte és kellemetlen pillanatokat is vállal: alkotói válságokat, szorongást, bizonytalanságot, epehányást, súlyos aznapot, brutális másnapot. Testközelből látjuk a hirtelen jött siker előnyeit és árnyoldalait is. A rendezés intim, sok kézikamerás jelenettel, régi családi videókkal, koncertfelvételekkel és csendes, személyes beszélgetésekkel dolgozik, ami nagyon közel hozzá Pogányt a nézőkhöz.
Mindezek mellett a sorozat ad egy körülbelüli képet arról is, milyen ma fiatal, a generációdnál sokkal tehetségesebb művészként érvényesülni Magyarországon úgy, hogy a füvezés miatt már a hatalom is kezd elővenni. (Horváth Attila)
Az utóbbi évek talán legnagyobb brit sorozatsikere, az Utolsó befutók (Slow Horses) is újabb, immár az ötödik évaddal folytatódott 2025-ben. Bár egy ilyen hosszú életű sorozatnál illik amiatt fanyalogni, hogy az újabb és újabb évadok már nem tudnak újat hozni, csak ismétlik a korábbi évek kliséit, és általában elfáradt az egész, valójában az Utolsó befutók idei epizódjai kielégítő módon hozták azt a minőséget, amit a sorozat hatalmasra duzzadt rajongótábora elvárhatott.
Az Utolsó befutók egy erősen képzeletbeli MI5 egységről szól, amelybe azért helyezik át a kiégett, leselejtezendőnek ítélt kémeket, hogy ők ott végleg elveszítsék minden motivációjukat, és maguk lépjenek ki, mert ez kényelmesebb a titkosszolgálatnak. Ennek érdekében a kémszervezet csillogó főhadiszállásáról egy lerobbant nyomortanyára vezénylik őket, és a lehető legidegőrlőbb és legértelmetlenebb feladatokat bízzák rájuk. (Az ő hibáik és vétségeik általában olyan súlyosak, hogy a valódi MI5-tól valószínűleg tizedekkora bakikért is páros lábbal rúgják ki az embereket, de ez most mindegy.)
A sorozatot Mick Herron azonos című regénysorozata alapján készítette az Apple, és szinte azonnal a streamingszolgáltató talán legnagyobb sikerévé vált. Ennek gyakorlatilag egyetlen oka Gary Oldman és az általa megformált főszereplő, Jackson Lamb. Lamb az egység parancsnoka, és semmiben sem hasonlít ahhoz a fenséges képhez, ami a James Bondon nevelkedett nézőkben a brit titkosügynökökről kialakult. Lamb egy kifejezetten visszataszító, kövér, érdektelen, ápolatlan, lekezelő figura, aki állandóan szellent (ez szinte minden epizódban megjelenik). De az alárendelt ügynökei védelmét szentnek és sérthetetlennek tartja, ezért gyakran kerül összeütközésbe miattuk az MI5 Kristin Scott Thomas által alakított vezetőjével is.
Lamb karaktere egészen rendkívüli, Oldman pedig olyan remek alakítást nyújt a szerepben, hogy az újjáélesztette a színészi karrierjét. Lamb viszi a hátán az egész sorozatot, sokan egyedül őmiatta nézik az Utolsó befutókat. A karakter a sorozat legnagyobb erőssége és gyengesége is egyben: az árnyékában az összes többi szereplő eltörpül, jelentéktelenné válik. Hiába igyekeznek az írók mindegyikük számára egyéni háttértörténetet alkotni, Lambhez képest mind érdektelenek, csak a főnök untermanjai, akiknek egyetlen feladatuk, hogy a parancsnok tahóságának célpontjaiként szolgáljanak. Szerencsére azonban Lamb bunkósága rendkívül addiktív, és mindig nagy megelégedéssel tölti el a nézőt. (Molnár Csaba)
A korábbi évek filmes listái itt érhetőek el: 2024, 2023, 2022, 2021, 2019, 2018.
