Két semmi között egy pofon – Gondolatok egy „neurodivergens kiállítás” ürügyén

A Budapest Galériában február 1-jéig látható, nyolc neurodivergens művész – Dóra Emese, Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi, Németh Dóra, P. Szathmáry István, Rubóczki Benedek, Turchányi Zsófia és Velegi Csaba – kiállítása.

Kút szélén állok, ez a tárlat utolsó – vagy a kiállítók szándéka szerint talán első – terme. Lefelé nézek, a mélyben újabb és újabb gyéren megvilágított kutak kezdődnek – a végtelenségig. Fent beszédfoszlányok: embereket sejtek a közelben, a másik szobában. Szemem még nem szokta meg a sötétséget, elindulok a hang irányába. De nincs másik szoba, falnak ütközöm. A hang felvételről jön. Dóra Emese installációja a maga keretei között tökéletes: a látogatót olyan világba helyezi, amelyben átélheti a valóság és a képzelet határainak elmosódását, az emberi elme lélektől, szellemtől is befolyásolt rendkívüli működését. A régi Óbuda egyik megmaradt, vastag falú, emeletes házában, a Lajos utcai Budapest Galériában február 1-jéig látható, nyolc neurodivergens művész – Dóra Emese, Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi, Németh Dóra, P. Szathmáry István, Rubóczki Benedek, Turchányi Zsófia és Velegi Csaba – kiállítása. Hogy mi is pontosan a neurodiverzitás? Általánosságban az atipikus idegrendszeri működést és az ahhoz köthető folyamatokat, jelenségeket, állapotokat értik alatta. Vonatkozhat az autizmus vagy ADHD enyhébb és súlyosabb megjelenési formáira, bár a fogalom tágabb keretben is értelmezhető. (A tárlat is felhívja erre a figyelmet, hiszen a neurodiverzitás magában foglal mindenkit, akinek van idegrendszere. Tehát a „neurotipikusokat” is: ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma agy sem.) Van, akinél az atipikusság látványosabb, a környezet számára is feltűnőbb, ami kiszolgáltatottsággal és magánnyal jár; mindkettőhöz a külső világ meg nem értése, idegenkedése társul. A kút melletti szobában Németh Dóra installációja erre hívja fel a figyelmet. A folyamat legrosszabb esetben az autisztikus kiégéssel zárulhat.

A tény, hogy a kiállításon az alkotók élményein keresztül jelennek meg a neurodivergens lét tapasztalatai – a mindennapi nehézségek, a belső folyamatok, a társadalmi környezethez való viszony –, megrendítő. A művekhez támpontokat nyújthat több, a neurodivergens élethez köthető fogalom: a tárlat az installációk mellett információs táblákon ad betekintést abba, hogy a tudomány mit gondol jelenleg a jelenség hátterében, illetve az azzal párhuzamosan zajló pszichológiai és szociológiai folyamatokról.

A termek között sétálva két, a Jurányi Inkubátorházhoz kötődő színházi élmény jut eszembe. A saját interjúk, a témában már létrejött művészeti kísérletek, írott anyagok, beszélgetések alapján készült, Ha megtapsolom a harangot című dokufikciót a nyár elejéig láthatta a közönség. Egyik jelenete mélyen megrázott: kisfiú járkál körbe szandálban, felhúzott zokniban családi nyaraláson – a szerepet Juniki Noémi alakította –, közben úgy beszél folyamatosan, hogy kívülállósága a világ felé áttörhetetlen marad. A szituáció a reménytelenséget hordozza: lehetetlen a megértés; a „vak dióként dióba zárva lenni” bizonyos esetekben a létezés alapállapota. A másik, A fura című, nyolc évvel ezelőtti (a német–svájci író, Benedict Wells regénye alapján készült) előadás címszereplője puzzle előtt ül, a játék darabjai szanaszét, csak a széleket sikerült kiraknia. A főhőst megformáló Rada Bálint többnyire fekszik. Ha nem az ágyban tartózkodik, akkor általában ír, barátai szerint zavaros-kusza szövegeket – írógéppel fekete papírra; vagy a fekete falra. A darab szándékosan hagyja nyitva a kérdést, hogy irodalmilag van-e, lehet-e bármilyen jelentősége a színpadon készülő kéziratnak, hogy a furaság összefüggésbe hozható-e a tehetséggel. Ugyanez a kérdés felmerül a Budapest Galériában is – azt sugallva, hogy a két dolog között feltételesen elképzelhető a szerves kapcsolat. Ebből is merítve a kiállítás fontos célja az úgynevezett neuroaffirmatív szemlélet meghonosítása, terjesztése. Azaz a neurodiverzitást értékként elismerő, az identitás biztonságos kibontakozását támogató megközelítés elfogadtatása, a párbeszédre való buzdítás, amelynek legalább részben a társadalom felelősségéről kell szólnia. A neurotipikus többség tájékozódással, érzékeny odafigyeléssel és kis lépésekkel rengeteget tehet azért, hogy a különbözőségeket ne hátrányként, hanem az emberi sokféleség részeként tekintsük. A tárlat kiindulópontjai különbözőek. P. Szathmáry István grafikái a humor oldaláról közelítik meg a „neurodivergens lét” sokszor abszurdba hajló nehézségeit. Ott vannak például – ahogy a grafikus mondja – a toxikus jó tanácsok. Idős hölgy joviálisan bölcselkedik az egyik rajzon: „Nem kell mindent annyira túlgondolni! Gyerekkorunkban két szelet semmi között egy pofon volt a vacsora, és mégis normális, egészséges felnőtt lett belőlünk.” Lényegében ugyanúgy „segít” az ábrákkal teletetovált, piercinges (feltehetően néhány buddhista hűtőmágnes-bölcsességet magáévá tevő) alter lány: „Szerintem, ha megpróbálnál sokkal inkább a jó dolgokra fókuszálni, egy idő után el is kezdenéd majd bevonzani a jót.”

A tanácsok nem sokban különböznek a megbélyegzéstől. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az előbbieket feltétlenül a jóindulat vezérelné. A nyílt minősítés – „faramuci, fura, autista, idióta stb.” – viszont kétségkívül rombolóbb. Régebben az emberek megelégedtek egy hülyével, egy barommal vagy egy idiótával, ma már viszont e célból köznyelvivé egyszerűsített lélektani szakkifejezéseket is használnak: „már megint projektálsz”; „autista/borderlájn/ nárcisztikus (sőt: nárci) vagy”. A neurodivergencia összekapcsolása az alkotással, fontos, implicit állítást hordoz: a kérdéskör túllép az agyműködés sajátosságain. A beszűkítő, materiális megközelítést tehát a tárlat nem kanonizálja (mint annyian idehaza), nem mindent az elme különcségeiből vezet le. Nem is tehetné, hiszen az emberi agyról a tudomány ma is rendkívül keveset tud. A kapcsolódó szellemi, lelki szféráról pedig még kevesebbet. A témáról Vétek Zsófia, Túri Anna, Madarassy-Szücs Anna és Sipos Boldizsár tollából AuTipikus címmel könyv is megjelent a Park Kiadó gondozásában.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/48. számában jelent meg november 28-án.

Ez is érdekelheti