Beszélnünk kell Lynne Ramsay filmjeiről. Pontosabban: leginkább a jelenségről. Arról a rendezőről van szó, akit máig legnagyobb sikerével, a 2011-es Beszélnünk kell Kevinről-lel azonosítanak. Relatív persze ez, hogy mi mekkora siker. Tény, hogy az 1999-es Patkányfogót is nagyon szerette a kritika, fontos díjakat is kapott a nyomort érzékletesen ábrázoló felnövekvésdráma. A gyerekkori szenvedés más és más képeit kaptuk meg itt, illetve a 2011-es mesterműben. Az utóbbi mutatta, hogy hiába a kényelmes, felső-középosztálybeli élet, az sem feltétlen vezet boldog, kiegyensúlyozott jövőhöz.
Lynne Ramsay későbbi munkái szintén távol állnak attól, hogy meghozzák a kedvet a gyermekvállaláshoz. Mi vár arra, aki ide érkezik? Szegénység, iskolai lövöldözés, pedofília, vagy „csupán” egy diszfunkcionális család: a traumák sora elkerülhetetlen. Igaz, a Sosem voltál itt, illetve a Dögölj meg, szerelmem (Die My Love) inkább a felnőtt szereplőkre fókuszál. Ahogy abban is közösek ezek az újabb alkotások, hogy igen nehéz velük mit kezdeni.
A 2017-es filmről azt írtuk kritikánkban: „Ramsay filmjei korábban is nehezen adták meg magukat, de a Beszélnünk kell Kevinről még főként a súlyos sztori miatt tudott emlékezetes lenni. A Sosem voltál itt elsősorban az izgalmas vizuális megoldások és a narratívakezelés miatt, valamint Phoenix szikár, megragadó játékáért tud izgalmas maradni. Sebzettségükben gyilkoló igazságosztókról persze láttunk már maradandóbb alkotásokat is.”
A Sosem voltál itt elsősorban az izgalmas vizuális megoldások és a narratívakezelés miatt, valamint Phoenix szikár, megragadó játékáért tud izgalmas maradni.
Újranézve Joaquin Phoenix másfél órás kálváriáját, el kell ismernünk, hogy nehéz az egésszel mit kezdeni. Ugyanez elmondható a most mozikba került Dögölj meg, szerelmemről. Már Phoenix is legjobb formáját hozta, megelőlegezve mindazt, amit aztán Jokerként láttunk tőle. Maga a történet is emlékeztet a Batman-főgonosz sztorijára. Csak itt az édesanyját istápoló, emlékeivel küzdő magányos férfi a prostitúcióra kényszerített gyereklányok mentésében, nem pedig a káosz terjesztésében talált rá önmagára. Ezen túl szó volt súlyos katonamúltról, illetve egy mentett lánnyal kibontakozó kötelékről, de túl sok tanulságot nehéz volt leszűrni az egészből. A lényeg elsősorban a vizuális-narratív gyönyörködtetésben volt. Ramsay tényleg mindent elkövetett a hosszan bogozandó, művészi végeredményért. Ennek következtében pedig még aki nem tud mit kezdeni a filmmel, esetleg egyenesen nem tetszik neki, ő is óvatosan csak annyit mond: ezt meg kellene nézni még egyszer. Jelentem, a második megtekintéssel sem vagyok sokkal előrébb. Szép, szép, de továbbra sem tudni, mit akar.
Sajnos a Dögölj meg, szerelmemet sem tudom a magam részéről arra a polcra helyezni, mint amelyiken a Beszélnünk kell Kevinről található. Pedig itt is igaz, ami előzőleg. A színészek viszik a hátukon a produkciót: Jennifer Lawrence és Robert Pattinson az első perctől hitelesek a nagy lángon égő, mélységeket és magasságokat egyaránt megélő pár szerepében. Valaki úgy foglalta össze a filmet Snitten: „Filmek, ahol a Robert Pattinsonnal való elszigetelődés őrülethez vezet.” A világítótoronnyal való összevetés az erős alakításokat és a szürreális betéteket illetően is megállja a helyét. A forgatókönyv viszont nem sikerült olyan erősre, mint Robert Eggers filmje esetében. Vagy, hogy témában közelebbi filmeket hozzak: a Blue Valentine-nál és a Házassági történetben. Sajgó szívvel figyeltük jobb sorsra érdemes kapcsolatok mélypontjait, és végig szurkoltunk, hogy a zökkenők ellenére is legyen pozitív kifutása az egésznek. Az utóbbi megvan itt is, amitől valamennyire működik a dolog, kitart végig a figyelmünk.
Csak hát megint a forgatókönyv az, amely nem igazán segíti a kibontakozást. Ez jellemző egyébként is Ramsayra: ígéretes alaphelyzet, melyet viszont nem sikerül kellőképp kibontani, valahová kifuttatni. Ezért esik szét epizódszerűre, a közepe táján könnyen el is veszítve a nézőt. Megkapjuk újra és újra Grace (Jennifer Lawrence) zaklatott kirohanásait, látjuk Jacksont (Pattinson) egyre enerváltabban reagálni. De nehéz velük igazán azonosulni, így pedig Grace kitöréseit is sokszor inkább idegenkedve figyeljük. Vagy ez is lenne a lényeg? Ezt sem segít eldönteni a film.
Nem is kellene persze mindenre kész válaszokat kapnunk. Lehetne úgy is, hogy a néző elemezhesse szét, közelíthesse meg ezerfelől, amit lát. Csak hát ehhez az kellene, hogy ott legyenek azok a mélységek, amelyeket a Dögölj meg, szerelmem mögé nehéz odaérezni. Megint csak a művészkedés vágya az, ami elsőként szemet szúr. A rendezőnek voltak mintái, voltak izgalmas elképzelései, de nem tudott ezekből épkézláb egészet összerakni. Így pedig „ami van, széthull darabokra” – akárcsak a kapcsolat jobb-rosszabb pillanatokra.
A film egészét ettől még nem kell leírnunk, a színészi játékok, a vadabb jelenetek, a szokatlan dramaturgia így is felkeltik a figyelmet. Nem is beszélve a látomásos epizódokról. De összességében egy újabb felemás Ramsay-élménnyel állunk szemben. Lehetne ez jobb is.
Dögölj meg, szerelmem. Rendezte: Lynne Ramsay. Amerikai-brit dráma, 118 perc. Január 15-étől a mozikban.
