A halott rokon vagy barát látványa olyan meghatározó élmény, amelyet az ember a szíve mélyén örökre elraktároz. Az érzés kettős: abban a sűrített pillanatban rendkívül élesen látható a köztünk megnyílt szakadék; ő már másik világhoz tartozik. Nálunk hagyta porhüvelyét, amely rá emlékeztet, de nem ő. Feltehetően Krisztus színeváltozásának tanúi érezhettek effélét. Az apostolokhoz hasonlóan válunk dadogóvá, némává mi is. A helyzet, a lepeltől szabadon hagyott arc abban a pillanatban viszont nemcsak ismerős, de valamiféle furcsa otthonosságérzetet is hordoz: mintha lényünkhöz tartozó ősi kép jelenne meg, és vetülne rá az előttünk fekvőre. Ez az érzés vág belénk, amikor Cserhalmi György szikár mondatokban arról beszél, hogyan kereste meg barátját, Bódy Gábort a proszektúrán.
A halál egyébként is természetes kísérője Cserhalmi estjének az Örkény Színházban. A nagypapa, a nagymama vagy a feleség, Erzsi távozása személyes ügy – nemcsak Cserhalmi György, de a néző számára is. Éppen olyan személyes, mint a színész életéből kibontakozó múlt minden eleme. Szavaival, gesztusaival részévé tesz minket történeteinek. Meghökkentő, döbbenhetünk rá sokadszorra, hogy mennyire a kisujjában van minden, ami színház, színészet. Cserhalmi megírta a gyermekkorát, a szüleit, testvéreit, rokonait, emberré válásának történetét, az ezt kísérő örömöt, veszteséget, betegséget, fájdalmat, amit közreműködésével Novák Eszter rendezett meg.
A Nemzet Színészét a művészet szabadságáról, a gyermekotthonok állapotáról, Vidnyánszky Attiláról, Csurka Istvánról, a „fikciónak tűnő” betegségéről és a most megjelent portrékötetéről kérdeztük. Interjú!
Nem is a történeteket – az időrendet felborítva jórészt asszociációk mentén haladunk előre –, hanem gondolatmenetének logikáját sajátítjuk el önkéntelenül is a közel háromórás esten, amelyben lehetetlen nem észrevenni Kárpáti Péter kiváló dramaturgiai munkáját. A színész közelsége több mint valamiféle személyes ismeretség; annál intimebb viszony. Érzelmi hullámzásunk a hosszú idő után közönség elé lépő Cserhalmiéra hangolódik a könnyektől a nevetésig, szinte közeli rokonunkká válik attól a pillanattól kezdve, hogy megjelenik a színpadon. Mintha egy szobában lennénk, baráti vagy teszem azt, családi találkozón. Ott vagyunk vele Latinovits Zoltánnál, a balatoni nyaraló bejáratánál lévő kőnél, a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház linóleumos folyosójának kollektív magányában, a belvárosi lakás kanapéja mellett. És fontos mellette Roszik Hella jelenléte is, aki beleszól, kiegészít, ha kell.
Székfoglaló az előadás címe; Cserhalmi György a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választásakor elhangzott őszinte, kritikus szavaival a második részben szembesülhetünk. Bírál és csöndes, értekező hangon követel; a hatalom embereitől a színházi életben zajló pusztítás megállítását: „Ez itt nem egy helikopterről lerendezhető szarvasvadászat, vagy ha mégis az, úgy kérjük védett fajjá nyilvánításunkat.”
Folytathatnánk politikával, de nem tesszük. Mert fölötte áll mindaz, amit önmagáról mond az akadémiai székfoglalóban: „Kezdek rájönni, hogy nincs az a színház, ami annyira érdekelne, mint az élet. Én az a színész vagyok, akit a szerepei egyre magányosabbá tettek. Ezért is, de nem csak ezért, erőszakosan nyomul az a kérdés, hogy megérte-e. Halogatom a választ. Tehetem, mert a kérdés holnap is elő fog mászni, váratlanul, mint mindig, holnapután is és azután is, amíg vagyok.”
Székfoglaló – Cserhalmi György estje. Örkény István Színház. Rendező: Novák Eszter
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/50. számában jelent meg december 12-én.
