A Broadway második legrégebben futó előadása az 1920-as évek dzsesszkorszakában játszódó Chicago című musical, amely Maurine Watkins 1926-os, azonos című színdarabján alapul. Watkins megtörtént sztorit dolgozott fel, amelyet két évvel korábban még a Chicago Tribune újságírójaként követett nyomon: két gyilkossággal vádolt házas nő, Beulah Annan és Belva Gaertner bírósági pere, majd felmentése óriási szenzációként tartotta lázban Amerikát – részben épp a vérfagyasztó és intim részletekkel fűszerezett bűnügyi sztori nyomán született meg az infotainment műfaja.
„A legszebb és legstílusosabb gyilkosnők” – harsogták akkor a szalagcímek. Szinte rögtön, 1927-ben elkészült a darab némafilmes adaptációja, Cecil B. DeMille rendezése, majd 1942-ben Ginger Rogers főszereplésével vitték vászonra a sztorit, Roxie Hart címen. Három évtizeddel később, 1975-ben a Kabarét is jegyző Bob Fosse rendező-koreográfus alkotótársaival, John Kander zeneszerzővel és Fred Ebb szövegíróval alkotta meg a musicalváltozatot, amelyet a mai napig játszanak a Broadway és a londoni West End színpadán – mind közül kiemelkedik az 1996-os változat Bebe Neuwirth és Ann Reinking főszereplésével.
A Chicago éles hangú szatíra a hírnév utáni hajszáról, korrupcióról, kapzsiságról, erőszakról, árulásról, manipulációról, az igazságszolgáltatás fonákságairól, üzenete pedig száz évvel később is bőven időszerű, talán aktuálisabb, mint valaha, hiszen ahogy az influenszerség felemelkedése is jelzi, a digitális platformoknak köszönhetően ma már bárki egyik pillanatról a másikra híressé válhat – akár ok nélkül. Itthon időről időre színpadra kerül a Chicago, de kevés igazán emlékezetes előadás született eddig belőle. Most a Katona József Színház társulatával vitte színpadra Székely Kriszta – alapvetően prózai színészekről van szó, de a zene az utóbbi időben egyre hangsúlyosabban jelenik meg a Katona előadásaiban, a társulat tagjai pedig számos alkalommal bizonyították már énekesi tehetségüket.
A musicalhagyományokkal szembemenve a nagyszínpad helyett Székely Kriszta az alagsori Kamrát tette meg helyszínnek, ami tökéletes választás. A hírnév után loholó férjgyilkos nők játszmázása sokkal erősebben hat, ha a nézők az arcukba kapják a nagyotmondásokat és lódításokat, a gátlástalanságot és kiszolgáltatottságot. A Karma Klub züllött-füstös lokálhangulata, a színpad oldalán megbúvó, Dinyés Dániel vezette zenekar mind a dzsesszkorszakot idézi, néhány jelenre reflektáló áthallást leszámítva időtlen előadás született. Gergye Krisztián dühösen fülledt koreográfiája is szépen mossa egybe a musicalekre jellemző mozdulatokat a kortárs gesztusokkal, groteszk mozgásokkal; ahogy Závada Péter maira hangolt, szlenggel, kiszólásokkal és hangsúlyos mondatokkal teli fordítása is jó ritmusban illeszkedik a zenéhez, miközben épp annyira szabad szájú, hogy nem válik öncélúvá.
A musical sokrétű műfaj, ami sok tekintetben követeli meg a koncentráltságot a színészektől, a fő hangsúly a pontosan begyakorolt éneken és táncon van, sokszor azonban a karakterépítés felszínes marad. Ám a Katona színészei a prózai játék követelte attitűddel formálják meg szerepeiket, és épp ettől válik igazán erőssé ez a feldolgozás. Valódi párbeszédeket hallani, a karakterek jellemfejlődése aprólékosan van felépítve, miközben énekesként és táncosként is tökéletesen veszik az akadályokat. Székely Kriszta kiváló érzékenységgel választotta ki szereplőit: Roxie szerepében Mentes Júlia minden pillanata magával ragadó. Angyalarcú ördög: rafinált és kegyetlen, pimasz és merész, miközben játéka végtelenül finom. Rezes Judit Velma Kellyje egyszerre elegáns és szánni való, keserédes nő, aki érzelmi hullámvasúton utazva vergődik reményvesztettség és nagyravágyás között. Jordán Adél Mama Mortonja kellően cinikus és magabiztos, Tasnádi Bence Billy Flynnje visszataszítóan nyálkás, Pálmai Anna Mary Sunshine-ként jól hozza az idegesítően fontoskodó újságírót, Pásztor Dániel szinte démoni jelenléte most is rátelepedik a térre, miközben könnyűszerrel ugrál a mellékszerepek között. Mesteri ellentéte Béres Bence Amos Hartja, aki szinte beleolvad a fekete háttérbe, egy jóhiszemű szerencsétlenség, aki épp olyan nevetséges, mint az értékek ebben a világban.
Ahogy a zene, Székely Kriszta rendezése is kellően fülledt és szenvedélyes, erősen szól és hosszan lüktet bennünk.
John Kander – Fred Ebb – Bob Fosse: Chicago. Rendező: Székely Kriszta. Katona József Színház, Kamra.
Ez a cikk a Magyar Hang 2026/04. számában jelent meg január 23-án.
