Az 1985-ben született Andrei Dósa brassói magyar család gyermekeként lett a fiatal román írógeneráció egyik legelismertebb tagja. Román nyelven írja verseit és regényeit, közben műfordítóként magyar szerzőket ismertet meg a román olvasókkal. Immár második kötete jelenik meg magyarul, a Helikon kiadásában a Sok erős és egy csipetnyi gyöngédség című önéletrajzi ihletésű regénye.
– Ön is a külföldre utazó román vendégmunkások, az „eperszedők gyerekei” generációjának a tagja. Milyen traumákat okozott ez ennek a korosztálynak?
– Személyesen nem éltem meg ezt a traumát, az én szüleim nem mentek külföldre dolgozni, de sok barátom járt ebben a cipőben. Érzelmi és hatalmi vákuum alakult ki náluk: ha hiányzik az apafigura a hétköznapokból, akkor nincsenek szabályok; ha pedig az anya megy el külföldre dolgozni, akkor az érzelmi rész sérül. Ez nagyon nehéz időszak volt nekik, ugyanakkor én kicsit irigyeltem ezeket a haverokat: volt egy számomra elképzelhetetlen szabadságuk, és időnként sok pénzt kaptak a hazalátogató szülőktől. Azt akkor nem gondoltam végig, hogy tulajdonképpen elhagyták őket – egyeseknek túl hamar kellett felnőniük, mások túlságosan lemaradtak, nem tudtak eligazodni az életben. Persze a Pán Péter-szindróma másutt is létezik, de nálunk talán túlságosan sokan is megrekedtek a gyermekkorban. Ezért van az, hogy ötvenes férfiak például játékautókat gyűjtenek, fiatal lányokra gerjednek, hedonisták, és semmiért nem vállalnak felelősséget.
– Most magyarul megjelent regénye, a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség is felnövéstörténet. Mi a helyzet a román társadalom érettségével? Harminchat évvel a rendszerváltás után talán ideje leltárt készíteni.
– Ez nagyon nehéz kérdés. Végre elindult egy ilyen folyamat, de nagyon nagy késéssel. A kilencvenes években senki sem értette, mi történik, vagy nagyon félreértette például a szabadság fogalmát – ekkor volt az, hogy egyesek azt gondolták, belefér, ha egy nindzsakardot előveszek egy autóbuszon, és azzal kezdek hadonászni. Ott volt a nacionalizmus is: nekem is beszóltak az utcán Brassóban, hogy miért beszélek magyarul. Talán az ország európai uniós csatlakozása zárta le ezt a káosszal és sok erőszakkal járó időszakot – remélem, a most nyolcéves kisfiamnak már nem lesznek olyan élményei, amilyenek nekem voltak. Persze a fejekbe táplált tévhitek nem ürülnek ki gyorsan.
– Gyakorlatilag alig van távolság a két ország között: ha Bukarestben, Brassóban vagy Marosvásárhelyen felülünk egy repülőre – amelyre a jegy, időben vásárolva, olcsóbb a vonatjegynél is –, egy óra múlva Ferihegyen landolva ugyanazt az időt mutatja az okostelefonunk, mint a felszálláskor. Ennek ellenére óriási a szakadék: nem tudjuk, mi történik Bukarestben a színházakban, alig ismerünk román költőket-írókat, nem látjuk egymás sikerfilmjeit. Mi az oka annak, hogy közel vagyunk, mégis nagyon távol?
– Szerintem elsősorban a nyelvi szakadék. Fordítóként azt is látom, hogy a románok jóval nyugatabbra tekintenek, nekik az a fontos, ami Párizsban, Londonban, New Yorkban történik. A bestsellerek világán túli könyvek nagyon nehezen jutnak el – egy magyar szerző akkor lesz fontos, ha Nobel-díjat kap, vagy valami egyéb neves nemzetközi elismerést. Ilyenkor persze nagyon kíváncsiak leszünk rá mi is, és a folyamat így működik fordítva is: a magyar kiadók főleg Mircea Cartarescu iránt érdeklődnek. Elveszítettük a saját értékeink iránytűjét annak ellenére, hogy hasonlóak a problémáink – nyugatról várjuk a megerősítést és a válaszokat.
– Románia egységes nemzetállamnak mondja magát, de emberek milliói hagyták el az országot, és kerültek – önként vállalt – kisebbségbe. Ez a helyzet nem tette toleránsabbá őket a saját belső kisebbségükkel?
– Ezek az emberek elhagyatva érzik magukat a saját országuk által, és ez világosan megmutatkozott a 2024. novemberi, később megsemmisített elnökválasztáson. Ők bosszúból szavaztak, ami egészen abszurd lelki folyamat: ha sem otthon, sem külföldön nem tud igazán jól boldogulni, ezért mindenkit megbüntet, és arra szavaz, aki le akarja rombolni az egészet.
– Azért belföldön sem rózsás a helyzet: idefele jövet megnéztem, a szélsőséges AUR-t közel 40 százalékra mérik a közvélemény-kutatók.
– Bajban van az ország, óriási a költségvetési hiány, és azok az intézkedések, amelyeket a jelenlegi kormány hozott a lyukak betömésére, megint a legszerencsétlenebbeket sújtja. Nekik nincs lobbierejük.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/43. számában jelent meg október 22-én.
