Lázár János építési és közlekedési miniszter bocsánatot kért a minapi kijelentéséért, amelyben a cigányokat nagy lendülettel beosztotta, hogy a „sz.ros vécéket” takarítsák, mivel erre más nem hajlandó. A bocsánatkérés rendben volt: nem követték ellen-szemrehányások, esetleg azoknak a hibáztatása, akik megsértődtek a miniszter szavain, amelyek nem a megbecsülés hangján szóltak. Finoman szólva.
De kit bántott meg valójában Lázár János? Nyilván a romákat, de van itt egy másik probléma is: a lenézés, ami a miniszter szavaiból az alacsony presztízsű munkák irányába áradt. Remélhetőleg nem szándékosan. Politikai megfontolásból is érdemes lehet elgondolkodnia a közszereplőknek, hogy vajon elhangzottak volna-e a sérelmeket és politikai kárt okozó mondatok akkor is, ha Lázár János úgy gondol a takarításra, és úgy is beszél róla, mint nélkülözhetetlen hivatásról, ami nélkül megállna az ország. Mert hogy megállna. A megfogalmazásból – „a magyar választópolgárok nem akarnak sz.ros vécét takarítani”, ezért vagy migránsokat, vagy romákat kell toborozni erre feladatra – minden esetre nem ez jött le.
Aki takarít, ennek hallatán úgy érezhette, hogy megalázó pozícióban van, ahova csak a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő emberek szorulnak be. Erre érdekes módon még olyan cikkek is ráerősítenek, amelyek Lázár János szavait pozitívabban próbálják keretezni. Az Indexen egy véleménycikkben például azt olvashattuk, hogy „a takarítás nem hivatás”, és „aligha lehet – és nem is kell – szeretni”.
Találkoztam pedig olyan kórházi takarítóval, aki szerette a munkáját, mert az eredménye kézzelfogható és azonnal látszik, és hivatásnak tartotta, mert fontos. A tisztaság a kórházban alapvető, nélküle az orvosok megfeszített munkája is kárba veszhet. Tényleg nem nehéz belátni, hogy ha nem lenne takarítás, hamarosan kórház sem működne. És a szociális otthon, hivatal, ipar, meg a vasúti közlekedés sem.
Tény, hogy sokszor nehéz betölteni a takarítói állásokat Magyarországon. Mondhatnánk, hogy nem csoda, ha ilyen csekély a megbecsültsége ezeknek a nélkülözhetetlen tevékenységeknek. De a probléma olyan országokban is létezik, ahol saját magunk és mások megbecsülésének sokkal nagyobb hagyományai vannak. Ezt aligha lehet annyival elintézni, hogy a hazai munkavállalóknak „nincs kedvük” elvégezni ezeket a munkákat. Annak, hogy a helyi lakosság nem vállal el bizonyos munkákat, oka van: egyes országokban például az, hogy akik elvállalnák, már kivándoroltak, vagy otthon maradtak ugyan, de ezek a munkák nincsenek úgy megfizetve, hogy megérje vállalni a velük járó nehézségeket, amíg van más lehetőség. Ha ez a közszférában történik, akkor felmerülhet a kérdés, hogy az állam sok más dolog helyett miért nem arra költ, hogy megfizesse a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat. Ha pedig a piaci szektorról van szó, akkor az a kérdés adódik, hogy nem azért tartják-e a piaci szereplők alacsonyan egyes munkakörökben a béreket, mert abban bíznak, hogy vendégmunkások behozatalával megúszhatják a költségek növekedését, amelyeket sok esetben ki tudnának gazdálkodni, csak nem akarnak. Célszerű lenne, ha politikai szereplők gondolatai ezeken a kérdéseken járnának, és persze azon, hogyan becsülhetnék meg jobban saját magukat – de főleg másokat.
A Koffeint a BLCKEST Coffee, a hazai specialty kávék szakértője támogatja.
