A Somorján élő, három és fél holdon gazdálkodó, a háza melletti istállóban két tehenet meg egy lovat tartó Kovács Miklós nem számított nagy gazdának, de feleségével, Julissal, valamint három gyermekével – a kis Miklóssal, Bélával és Ilonával – sosem éheztek. A gyermekek a falusi iskolában a tanítótól magyar verseket tanultak, és a templomban vasárnap természetesen magyarul adtak hálát a front elvonulásáért, a túlélők és a hadifoglyok hazaszállingózásáért. Bár Miklós Csehszlovákiában, azaz a Trianon utáni Felvidéken született 1923-ban, mindig is magyarnak tartotta magát, hiszen a szülei és a nagyszülei is magyarok voltak. 1938. november 6-án, vasárnap édesapja, Kovács Ferenc korán kelt, és felvette az ünnepi fekete ruháját. Ez alkalommal azonban nem a templomba készült, hanem lovát a szekér elé fogta, melynek két oldalára kis magyar zászlót tűzött, és mondta a fiának is: ma nem misére megyünk, hanem velem jössz Komáromba, mert ezt látnod kell!
A Somorjától nagyjából 70 kilométerre fekvő városhoz, Jókai és Klapka Komáromjához közeledve mindenfelől hatalmas magyar tömeg hömpölygött, és a legszebb, legünnepibb ruhájukban parasztok, munkások, asszonyok, gyerekek érkeztek énekszóval, és persze magyar, valamint templomi zászlókkal és virágokkal. A belváros felé tartva zúgott a „Horthy, Horthy” kiáltás mindenfelől, és a Klapka téren, a városháza előtt mozdulni sem lehetett a hatalmas népsűrűség miatt. Folyamatosan zúgott az ablakokból, az utcákról s a terekről, földből, vízből és levegőből a Horthy, Horthy kiáltás, egészen addig, amíg Horthy köszöntötte a megjelenteket és a visszatért felvidéki részeket. A somorjai fiú egy életre a szívébe véste a kormányzó által az ősi Szent András templom tornyán lengő magyar zászló alatt elmondott, minden igaz magyar lelkéből foganó szavait, melyek szerint „az idegen uralom nehéz éveiben kemény magyarnak lenni becsület dolga”, és már akkor elhatározta, hogy ezt az igazságot majd leendő gyermekeinek is megtanítja. A Himnuszt éneklő tömeggel együtt úgy érezte, hogy helyére került a világ, legalábbis annak ez a kicsi, 12 000 km²-es, Magyarországhoz visszacsatolt része – és ez így is volt.
Mik is pontosan azok a Beneš-dekrétumok, amelyek tagadása miatt börtönnel fenyeget a szlovák miniszterelnök? Miért tüntetnek ma Pozsonyban a felvidéki magyarok?
Miklós mindenféle magyarázat nélkül érezte gyermeki lelkével, hogy az iskola, a föld, vagyis a magyar föld és a magyar élet mögött végre ott áll az állam, azaz Magyarország. A boltban lassanként felváltotta a csehszlovák koronát a magyar pengő, az apjához érkező adópapírokon és hivatalos iratokon is más címer jelent meg, mint amit addig megszokott, a hivatalban a jegyző ismét magyarul beszélt, és mindez nem tűnt sem ideiglenesnek, sem bizonytalannak. (...) Korai nősülése és saját háza felépítése után a gyermekei már e magyar világba születtek. A frontra vitt Édesapja épségben hazatért, ő pedig szerencsésen kimaradt a sorozásból, mivel a front gyorsabban omlott össze, mint ahogy őt behívhatták volna.
A magyar világban élve nem értette és nem is igazán érthette, amikor a háború végén, azaz az új remény idején, 1945 nyarán idegen, addig sosem hallott fogalmak kezdtek keringeni a falubeli közbeszédben, mint például „Nemzeti bizottság”, „megbízhatatlan elem”, valamint „átmeneti intézkedés”. Először csak suttogva mondták ki mindezt, majd egyre hangosabban, végül pedig hivatalos papírokon leírva is láthatták. Közben ugyanis az állam is megváltozott, és a magyar közigazgatás eltűnésével Somorja ismét Csehszlovákia része lett, ráadásul a hivatalos béketárgyalásokat megelőzően.
A határozat, amelyet 1945 júniusában, azaz az ismételten életbe lépő csehszlovák megszállás első napjaiban Miklós kezébe adtak, mégsem arról szólt, hogy mostantól más ország törvényei szerint él. Sokkal súlyosabbról, azaz a múlt és a jelen eltörléséről, valamint jövője megkérdőjelezéséről. Azt jelentette, hogy amit 1938 és 1945 között, a magyar időkben átélt, az jogilag többé nem számít. Az újonnan berendezkedő csehszlovák állam azt mondta: a magyar időszak megszállás volt, ezért aki akkor magyar állampolgár lett, az nem jogszerűen volt az.
Azon a végzetes júniusi reggelen egy hivatalnok állt a tornácon, két csendőrrel, és száraz, érzelemmentes hangon felolvasta, hogy Miklós „megbízhatatlan elem”. Magyar, és ezért elveszti a csehszlovák állampolgárságát.
Miklós alig bírt megszólalni a döbbenettől. „Én… mit vétettem?” A hivatalnok vállat vont. Nem volt vita. Nem volt tárgyalás. Nem volt egyéni mérlegelés. Nem számított, hogy itt született-e, nem számított, hogy fizetett-e, fizet-e adót, ahogy az sem számított, hogy a háborúban ott volt-e és mit csinált. A nemzetisége ehhez elég volt. Julis a gyerekeket mindeközben hátra küldte. A kislány még visszanézett, mert nem értette, miért fehér az apja arca.
Bár egyesek ezt ma sem tudják vagy akarják megfelelően értelmezni, ez a jogi trükk mindent eldöntött. Miklós egyszerre lett „mindig is, azaz ab ovo csehszlovák”, és állampolgárságától megfosztott hontalan.
A fentiek azt igyekeznek érzékeltetni, mit jelentett a második világháború után a csehszlovákiai magyarok jogfosztása, amely sokuk esetében a szülőföldjükről való elűzéssel ért véget, hivatalosan az 1947-es magyar-szlovák lakosságcsere keretében. Mindez azon Benes-dekrétumok alapján történt, amelyek megkérdőjelezését mostantól bünteti Szlovákia. Utóbbi intézkedés ellen nem lép fel erélyesen a jelenlegi magyar kormány.
Kékesi Raymund teljes írása itt olvasható: https://magyarkodo.substack.com/p/a-benes-dekretumok-vilaga-egy-felvideki
