Sorstalanságválasztás

Magyar vidék, borús kilátások (Fotó: Magyar Hang/Végh László)

Sorsot választunk, ha valami működik, ne változtassunk rajta – Orbán Viktor, 2026. elején.

Zoltán korán ébredt, de még tíz órakor is az ágyában heverészett. Nem aludt vissza, azt reggelente nagyon ritkán tudott, egyszerűen csak semmi kedve nem volt belekezdeni a szombatba. De már feszítette a muszáj, mert a szülei hazavárták, hogy együtt ünnepeljék meg a huszonnegyedik születésnapját. Hazamenni sem volt sok kedve, és nem az „ősök” miatt, őket tiszta szívből szerette, hanem mert a békési apró falu, ahova már egyetemistaként is ritkán tért vissza, és ahonnan friss diplomásként végleg a fővárosba költözött, az elmúlt években egyre szomorúbb arcát mutatta. Ahogy édesapja szokta mondogatni: elmegy innen mindenki, de minek is maradnának. Ők mégis maradtak, hatvan fölött a rosszhoz is jobban ragaszkodik az ember – ezt pedig az édesanyja sóhajtozta, ha fölvetette nekik, hogy adják el a házat, és jöjjenek közelebb Budapesthez. Ugyan, fiam, kinek kéne? – morogta még az apja széttárt kézzel a takaros, idejétmúltan berendezett tágas nappali felé fordulva, és Zoltán ugyan rendre halványan vitába szállt velük, de közben pontosan tudta, hogy igazuk van, hisz egyik eladó porta érte a másik üres ingatlant a szinte teljesen kihalt településen.