Sodródás és megadás

Az Egyesült Államokba hurcolt Nicolás Maduro venezuelai elnök és felesége, Cilia Flores szabadon bocsátását követelik tüntetők Caracasban 2026. január 11-én (Fotó: MTI/EPA/EFE/Miguel Gutiérrez)

Egyetlen könnyet sem ejtek Nicolás Maduróért, akit január 3-án egy összehangolt katonai akcióval szerelt ki a venezuelai politikai életből és a globális politikai térből az amerikai hadsereg. Maduro minimum az utolsó két választást a csalás és az erőszak kombójával abszolválta, őrajta nincs mit sajnálni. De ami az akció nyomán elindult, annak azokra nézve is következményei lesznek, akik utálják Madurót.

Jelentéktelen apróságnak tűnik, de mégis ezzel kezdem, mert valójában nem az: Maduro ellen nem az a vád, amit valóban elkövetett. Sok minden van a rovásán ennek a diktátornak, de az valószínűleg éppen nem, hogy ő szervezte volna meg egy maffiahálózat élén az USA területére irányuló kábítószer szállítások zömét. Ez azért lényeges, mert még egy részben legalábbis védhető ügy is lerontható védhetetlen indokokkal. Másrészt, e logika alapján bárkivel szemben bármilyen vád, gyanúsítás felhozható, hogy egy vele szembeni politikai vagy akár katonai akció igazolhatóvá váljon. Ez történik a merőben más természetű grönlandi ügyben is, amelyben az amerikai kormányzat olyan hajuknál fogva előrángatott érvekkel áll elő, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Elvégre, ha az Egyesült Államok biztonsági érdekekre hivatkozik, akkor ma is, a fennálló szerződések hatálya alatt is megteheti, hogy újabb katonai bázisokat létesítsen, meglévőket erősítsen, és ebbe a tevékenységbe bevonja az európai szövetségeseket. Ám ahogy Venezuela esetében nem a kábítószer-kereskedelem letörése volt a cél, úgy Grönland esetében sem a biztonság, mert hiszen ezeket a célokat másképp és eredményesebben is el lehetne érni. A fő cél az erőpolitika demonstrációja, abból az amúgy a történelem által messzemenően cáfolt elgondolásból kiindulva, hogy a legerősebbnek nincsen szüksége szövetségesre.