Íme a település, ami előre megmutatta, milyen lesz Borsodban a rendszerváltás

Nagy Attila szinte alig látszik ki három réteg ruhája alól. Ragaszkodik hozzá, hogy Rudabánya múltjáról egy fölénk magasodó szocreál dombormű alatt beszélgessünk. Felveszi hát a valamikor zsongó, ma már többnyire az ürességtől kongó Vasérc Büfé mellé letett cekkerét, benne a Bibliája, és rámutat a vörösesbarna alapon fúró és lapátoló figurákra.
– Ezek az emberek éjjel-nappal dolgoztak – mondja nyakát kitekerve, felpillantva a bányászalakokra. 

Negyven év után is minden róla mesél

Valóban: évtizedekkel ezelőtt hétfőtől szombatig szólt három műszakon keresztül az ércfeldolgozással járó fülsiketítő zaj, és a helyiek megváltásként értékelték a vasárnapi harangszót, akkor ugyanis egy napra abbamaradt az elemi robaj. Attila visszafordulva, magát kihúzva teszi hozzá, hogy neki is itt dolgozott mindkét nagyapja. Hogy Attila miért pont ehhez az emlékműhöz ráncigált, rejtély: Rudabányán ugyanis rengeteg ilyen van. Áll itt emlékfa az 1965-ös bányaszerencsétlenség öt áldozatának emlékére, van itt megyei bányászmúzeum, ünnepli itt rideg betonkompozíció a nagyüzemi bányászat centenáriumát.

Még az első világháborús emlékművet is egy bivalyerős helyi bányászról, Besze Istvánról mintázta a szobrász, de a helyi butikot is úgy hívták, hogy Csille Divatház, a kisváros legnagyobb buszpályaudvarának pedig ma is az neve, hogy „Központi Fürdő”, noha már szálló, önkormányzati helyiség és szociális népkonyha működik a valamikori bányabejáratot egy rozsdás híddal összekötő épületben. Mindez annak fényében érdekes, hogy már negyven éve bezárt Rudabányán Magyarország egyetlen vasércbányája.