Az Orbán-kormány a Benes-dekrétumok ügyében látványosan cserben hagyta – nem először – a határon túli magyarságot. Hogyan lettek a NER túszaivá a külhoniak? Milyen kevéssé ismert hátulütői vannak a kettős állampolgárságnak? Cikksorozatunk első részében erre kerestük a választ.
Amikor 1990-ben az újdonsült kormányfő, Antall József arról beszélt, hogy „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, több bírálatot is kapott ellenzéki oldalról. A kijelentést nem tartották elég óvatosnak, ezért vitatták is; ugyanakkor az éppen megalakult demokratikus kormány külpolitikai programja, benne a határon túli magyarságért való felelősségvállalás, a velük való szoros viszony kialakítása konszenzust élvezett. A budapesti kormányok vállalták a magyar kisebbségek diplomáciai védelmét, nyugat-európai minták alapján kezdeményezték a külhoniak helyzetének megnyugtató rendezését. Azt a budapesti ígéretet viszont, hogy a velük is kapcsolatos ügyekben az egyetértésük nélkül nem döntenek, nem tudták maradéktalanul betartani. Ez képtelenség is lett volna; elegendő csupán az Antall- és a Horn-kormány idején megkötött alapszerződéseket kísérő vitákat felidézni.
Kínos helyzet foglyai
A határon túli magyarokat övező konszenzus első alkalommal, 1996-ban, a magyar–román alapszerződéskor, másodjára és látványosabban 2002-ben bomlott meg, amikor a Magyar Szocialista Párt a választási kampányban azzal a xenofób szlogennel bombázta a szavazókat az Orbán-kormány kedvezménytörvényére hivatkozva, hogy „22 millió román” özönli el hamarosan az országot. A magyar kisebbség először vált egy belpolitikai csatározásban eszközzé.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz! 2
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
Már előfizető vagyok, bejelentkezem!
Csatlakozom
