Anya egész délután vasal. Nem mehetünk be a konyhába, egyedül akar lenni, pedig pont nem akarjuk, hogy egyedül legyen, a húgommal megbeszéltük, hogy valaki mindig kint lesz a nagyszobában vagy a konyhában, ami nem rossz különben, mert a mi szobánkban egyfolytában hideg van, mikor lezárjuk a cserépkályhát alvás előtt, akkor sincs meleg, azt szoktuk csinálni, hogy számolunk, és háromra odaszaladunk a paplannal a kályhához, nekiszorítjuk, és újra számolunk, általában tízig, és a forró paplannal a hátunkon futunk vissza az ágyhoz, nagyon jó olyankor, olyan meleg a takaró.
De kint hideg van, ezért is jó a nagyszoba, szombat óta ott alszunk mindannyian, az öcsémnek összetoltuk a foteleket, és úgy. Máshová nem is szeretnék menni, az iroda ajtaja be is van húzva, ha átmegyek a folyosón mégis belátni, be szoktam nézni, az ágyat látni a résen át, arról vitték el apát. A biciklimet sem vittem még be a garázsba, ott van, ahol ledobtam, amikor jöttem vissza a bolttól, a boltnál van egy telefon, azon hívtam a mentőt, de csak nagyon sokára vették fel, nem is emlékszem, hogy mit mondtam, csak tekertem vissza, hogy megnyugtassam anyát, hogy jönni fognak. De nem jöttek. Én azt hittem, hogy azt várják az emberek, mert megint tele lett a parókia, de mikor kérdeztem Rega mamát, azt mondta, hogy nem a mentő fog már jönni. De én azért csak vártam, bementem az irodába, mert apával akartam lenni, senki nem vett észre, úgy mentem oda, a tenyeremet a homlokára tettem és nem mondtam semmit. Pedig válaszolni akartam, mert azt mondta, mikor a keresztelő után kijött a konyhába, hogy máskor hangosabban imádkozzunk. Aztán visszament a családhoz az irodába beírni az anyakönyvet, és én mentem utána, de aztán már csak arra emlékszem, hogy tekerek a bolt felé, a telefonhoz.