Naplóbejegyzések 7. (1988. október)

Ma nem tudok sokat írni, mert egész mostanáig szüreteltünk. Fáradt vagyok, el is álmosodtam és fázom is. Estére már olyan hideg volt a kádban a törköly, hogy nem volt jó kimeregetni, a szaga jó volt, azt szeretem, meg a must is, azt is nagyon szeretem. És persze megint én tekerhettem a prést, legjobban a fahasábokat szeretem pakolni, mindig többet kell rakni, ahogy egyre jobban összepréseli a szőlőt. És mikor csorog ki a szőlőlé, akkor a kispohárral bele lehet inni, de amit nem iszol meg, azt nem szabad visszaönteni, hanem ki kell borítani a földre, csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen benne darázs. Sok darázs van, jönnek a cukros szőlőre, mondjuk, nézték apáék a fokolóval, és hiába nézték, nem olyan cukros, azt mondták. Nálunk nem olyan finom lesz a bor, mint, mondjuk, nagyapáéknál, de akik jöttek szüretelni, mennek majd tovább, és most is mondták egymásnak, hogy az enyém finomabb, meg hogy az enyém jobban cukros, meg hoztak is cukrot, a boltos Peti bácsi házából, neki otthon is van boltja, vagyis a boltban boltos, otthon meg csak úgy adja.

Engem sajnos ismer, a gyümölcs zselét, mikor vettem, kérdezte, hogy megengedték-e anyáék, és én azt mondtam, hogy persze, mindig ezt mondom, amikor nem akarok válaszolni, vagyis azt akarom válaszolni, ami a kérdés. Úgy is tudom mondani, hogy amit kérdeznek, megismétlem, csak nem kérdezve, és akkor általában megnyugszanak. Peti bácsi nem nyugodott meg, pedig Irénke néni, a felesége, ő a másik boltos, és nekem mindig süt sütit, ha megyek hozzájuk, azt mondta, hogy hagyjad már Peti, és Peti bácsi meg csak mondta, hogy azért majd ezt megkérdezem a nagytiszteletű úrtól vagy a nagytiszteletű asszonytól. Vicces, hogy így mondják őket, pedig van nevük, és nem csak az, hogy apa meg anya, ezt a nagy tiszteletűt meg nem is értem. És tényleg mikor hazaértem, pedig nem is nagy kört mentem a prérin, csak annyit, hogy közben az egész dobozzal meg tudjam enni, már azzal várt anya, hogy Peti bácsi szerint én bevásároltam. Pedig csak egy doboz zselét vettem, és, hogy a testvéreimnek miért nem hagytam, de én mindig hagyok nekik, én vagyok a legnagyobb, figyeljek oda, de én odafigyelek, csak ők nem figyelnek rám, hát most helyettük is én figyeltem magamra. Pont úgy, ahogy senki sem figyel, amikor sokan vannak nálunk, ott az összes presbiter meg a feleségeik, csupa néni meg bácsi, állandóan jönnek, tele van a parókia még karácsonykor is.