Miért? Nálatok nem tüntetnek?

Erről a városról általában keveset beszélnek. A legtöbb turista mintegy véletlenül vetődik ide, és elcsodálkozik a város báján és elevenségén. Utcáin csupa árkád, az árkádok alatt gyönyörű kirakatok, rengeteg városias ember, remek kávéházak, hatalmas történelmi emlékek – írta Szerb Antal 1936-os olaszországi útinaplójában Bolognáról. Egy hónapos olaszországi ösztöndíjprogramom alatt bennem is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, miközben a levéltárak és az egyetem között közlekedve figyeltem a bolognai hétköznapokat és az ottani egyetemi életet. Én azonban Szerb Antaltól eltérően nem pusztán elevennek, hanem hol pezsgőnek, hol meg egészen feszültnek láttam azokat az eseményeket, amelyeken a város lakossága ezen az őszön keresztülment.

Október elején több palesztinpárti tüntetés is zajlott Olaszországban, többek között Rómában, Nápolyban, Firenzében és Bolognában, ahol az október 3-ai hétvégén összecsapásra és tömegoszlatásra is sor került a rendőrök és a tüntetők között. A tiltakozások egy Gázába induló Global Sumud Flotilla nevű humanitárius segélyflotta feltartóztatása miatt törtek ki, amelynek során az izraeli hadsereg több aktivistát, köztük olasz állampolgárokat is őrizetbe vett. A híren felbuzdulva a szakszervezetek sztrájkra szólították fel a lakosságot, amit tüntetéshullám kísért. Ebbe kapcsolódtak be a bolognai diákok is, akik a legkülönfélébb eszközökkel fejezték ki szolidaritásukat és nemtetszésüket az izraeli politikával kapcsolatban.

Ottlétem alatt nap mint nap találkoztam „Szabadságot Palesztinának” és „Nem a népirtásra” feliratokkal, amelyek nemcsak az utcán, hanem olykor a Bolognai Egyetem falairól is köszöntötték az arra járókat. Noha azt gondolná az ember, hogy a világ legrégebbi egyetemén (amelynek folyosóin sétálva egyszersmind Dante idejébe repülünk vissza) botrányt vált ki az efféle aktivizmus, az egyetem vezetése kezdetben támogatta a diákokat. A hallgatók az egyetem épületei előtt pultokat és olykor sátrakat állítottak fel, aláírásokat gyűjtöttek, az egyetem belső udvarain pedig molinókat készítettek, valamint spontán zenés flashmobokat és színházi előadásokra emlékeztető performanszokat rendeztek.

Magyarként különösen érdekes volt megfigyelni ezt a számunkra (de talán Kelet-Európában is) szokatlan tüntetéskultúrát, ám amikor a diákok kitartó aktivizmusa mögötti okokról érdeklődtem olasz és amerikai oktató ismerőseimtől, inkább az én szkepszisemet nem értették. Egy alkalommal a kinti konzulensemmel és annak férjével vacsorázva utóbbi meg is kérdezte tőlem: „Miért? Nálatok nem tüntetnek?”