Köd

Fotó: N. Fejérváry Gergő

A Balaton-felvidék, a Káli-medence a Jóisten terepasztala, melyen igen szeret játszani. A minap, szép október végi reggel, ködöt csorgatott a tanúhegyek ölébe: futtok-e riadtan, ti őzek, szálltok-e rémülten, ti kányák, hogy ellep, elnyel a semmi-dagály? Hiányzik neki, gondolom én, ahogy nézem, a régi tenger, amiből mint békafejek pislogtak elő a sistergő vulkánok, és mikor kevesen figyelik, elpróbálgatja újra, milyen is volt a sok millió éve: a tegnap. Ahogy ébred a világ, lábujjhegyen kiandalog medréből a pára, újra megszilárdul a lappangó-olvatag felszín, a nap színeket szárít a visszalopódzott tájra.

A töttöskáli templomrom szomszédságában ébredünk, Halmosi Áronék égre-földre panorámás háza udvarából ásítok a csodára. Előző nap tizenhét borát kóstoltuk meg (és bőven szítta a hébért!), némelyik még tartályminta: mondjuk a magunkét, milyen titkot szimatolunk, milyen csillagképet kémlelünk bennük, hátha számít az is a további pincemunkákban. Mert érti Áron a szakmát, de többre tartja a születő mítoszokat nála. Bor Tengri, mondom a második Szürkebarátnál, és nem egészen bohóságból csak, mert a kavargó, ködös-opálos áradás az átváltozás istene, nem vitás (ha valaki nem tudná, kínai krónikák mesélik, a hunok szent hegye a Bor Tengri volt, ahol a föld és az újjászületés istenének áldoztak, a hajnal és az alkonyat derengése pedig a forrongó-ülepedő mustban, murciban, a régi módon csinált borokban él tovább). Ahogy szemem láttára születik újra a világ a káoszból, elhiszem, hogy mienknél okosabb korokban arccal földre borultak ilyen szentség láttán. Épp így tisztulnak-ülepednek a borok a szomszédos pincékben, ahogy Kara Tengri, az éjszaka visszahúzódik a barlangokba, a tudattalan sötét bugyraiba, és átadja helyét Kök Tengrinek, a fénynek.