A hó, mint a tenger. Nem a mennyisége, a hatása – legalábbis rám, mert ugyanúgy bele tudok bambulni a fehérségbe, mint ahogyan megnyugtat, elcsöndesít a végtelen hullámzás. A nagy telek idején volt, hogy kamaszként órákig néztem a Szárhegyről odaát a hófödte fenyvest, míg egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem gondolok semmire, csupán megélem, átélem, élem a békességet.
Napok óta esik, az odakint lassan magára ölti a régi-régi nagy telek képét. Épül, szépül a díszlet, végre ismét belebambulhatok a megpuhult külvilágba. Hiába, nem jön a régi-régi érzés. Várom, keresem, kutatom, de nincs meg. Sőt, rosszabb, nemhogy elveszett, hanem átadta helyét valami újnak, békétlennek, nyugtalanítónak – a tekintetem ugyan a hóhullámokon pihen, a gondolataim viszont nem követik, cikáznak ide-oda-amoda, és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami olyasmi jár a fejemben: mint a hó a tájat, úgy borítja be mindenünket a politika. Fene egye meg, elsötétül, beszürkül, meglatyakosodik a múlt, és már arra gondolok, hogy ez az egész csupán illúzió, hisz a téli díszlet mögött, alatt ugyanúgy ott lapul a hétköznapok valósága. Na, mindegy, ha már megszületett a párhuzam, kezdek vele valamit.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz! 2
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
Már előfizető vagyok, bejelentkezem!
Csatlakozom
