Hiányállapot, avagy miután minden fejreállt

Krúdy Gyula szobra a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előtt (Fotó: Wikipédia/Lhgergo)

A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolra nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talapzatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.

Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.

Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot
mert itt már minden fejreállt.

Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?”
(Baranyi Ferenc)

Ezen a héten is vágytam rá, hogy végre már valami „másról” is írhassak. Ezen a héten is szerettem volna olyasmikről írni, mint a háborítatlan hangulatokhoz vonzódó tárcaíró nagyjaink. Szeretnék már forrongó közéletünk helyett valami teljesen „másról”, és másképp írni, mivel nemcsak a kampánytenyészetet unom, hanem arról értekező és ítélkező magamat is.

Kosztolányi írja Krúdyról: „…az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek. Ez a világ, amit ő álmodik a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen.” Meglepve olvasom: már akkor is? Krúdy, aki soha nem mozdult ki kalandozó hangulatai belső földrajzából, alkonyatok idején bejárta egy-egy északi vármegye és Óbuda ködben oldódó főutcáit; ezekben történt vele mindig valami alig megnevezhető, valami tilos félálomszerű. Ami pedig megesett, abban minden lassan történt, minden a múltat hívta vissza. Műveiben az idő nem telt, hanem emlékezett, és ez a sóvárgás rendre hevesebbnek bizonyult a valóságnál. Én is szívesebben írnék zalai lakhelyem lankás természeti nyugalmában feleségem barátnőjének, Zsófinak bátor élniakarásáról, szomszédomék Katijának eredendő jólelkűségéről, amik fényévnyire őrzik emberségüket a környülálló vérszomjas szavazatgyűjtés erőszakos tolakodásától.