A hatvanas–hetvenes évek pécsi irodalmi közegében nevelkedett, majd a rendszerváltáskor megalapította a Jelenkor Kiadót. Aztán tíz éve inkább elköltözött Nyugat-Európába. Csordás Gábor, aki 2025-ben töltötte be a 75-öt, a kelet-európai irodalom megismerését és megismertetését továbbra is fontosnak tartja, de már tudja, hogy mindent, amit akar, úgysem olvashat el az ember.
– A Jelenkor Kiadó alapító-szerkesztője, a folyóiratban pedig rendre olvassuk a neve melletti bemutatásban: 2015 óta többnyire Nyugat-Európában tartózkodik. Sokat utazik?
– Külföldön éltem jó tíz évig. Két évig Torinóban, két évig Párizsban, hatig pedig Provence-ban. Most hazajöttem egy időre, de lehet, megint el fogok menni, meglátom még.
– Közbeesett egy járványidőszak is. Azóta újra kinyílt a világ, de nem találni most sem túl jó állapotban: orosz–ukrán háború, a harmadik világháború fenyegetése, a populisták előretörése. Aggasztja a helyzet?
– Nem vagyok különösebben boldog ezektől. Részben azért is mentem el Nyugat-Európába, mert ott azért viszonylag normálisabb az élet. Mindenhol egy kicsit romlott, de olyan mértékben, mint Magyarországon, sehol sem. Az emberek közötti viszonyok itt katasztrofális állapotban vannak.
– Teljesen leszivárog a mindennapos kapcsolatok szintjére a nagypolitika? Vagy lehet azért függetleníteni magunkat?
– Sajnos nem feltétlenül a hatalom szintjéről sugárzik le. A magyar mentalitásnak van egy nagyon rossz hagyománya, és a romló gazdasági helyzet, illetve a kiprovokált megosztottság sokat rontott ezen. Mindenki egyre frusztráltabb. Volt valami civilizációs máz a nyolcvanas–kilencvenes években, egy kicsit próbáltunk Európához hasonlítani. Hát, most már nem hasonlítunk. Amikor hazajöttem, mindig furcsán néztek rám, mert például mosolyogtam az utcán. Gyanakodtak, hogy mit akarok. Miután meg visszamentem, egy hét után éreztem, milyen merevvé váltam. Újra vissza kellett szoknom az ottani viszonyokhoz.
– Mennyi ebben a Kádár-rendszer öröksége? Onnan hoztuk ezeket a mintákat?