Elnémult a rigó. Az esteli csöndben / az őszi bogár szomorú pri pri dala szól már – andalogja Gárdonyi Géza Szeptember című verse a kései Berzsenyi és a korai Kosztolányi nyelvén; majd így tovább: „A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen: / elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!”. Nemes melankólia, szívet csordító nosztalgia, a századforduló küszöbén is épp csak megbotló, naiv szentimentalizmus. Költője „varázsfiókos” szerző; Csáth Géza hívja így, akinél (mint Schillernél a naivok és szentimentálisok) kétféle művész létezik: a titokzatos énben valami hatalmasat hordók – és a többiek: a könnyen érthetők, varázstalanok (fecseg a felszín, hallgat a mély?). Vonzalmai alapján (ide sorolódik még Arany, Csehov, Andersen s persze a szebb sorsú unokafivér) úgy is mondhatnánk: varázsfiókos, aki prózájában is verselős, novelláiban is zenés-lírikus. Mint ő maga.
Tudja a titkot Csáth, hisz zenésznek készült, hangszeren játszott, komponált, zenésített (Gárdonyi idézett versét mások mellett), kritikákat írt, rajongásig tisztelte Wagnert, Chopint, Beethovent, rendelőjéből kilépve színekben és hangokban tisztálkodott. Többet és jobban mesél erről Kis Petronella Fantázia és fúga című kiváló könyve, amelynek szerkesztője lehettem. Végre: nem ópiumot, őrületet, freudi aberrációt keres valaki unásig, hanem spirituszt (ami persze a szellem, a lélek, az ész mellett szeszt is jelent, szóval helyben vagyunk). Túl rosszul talán nem is dolgoztam, mert a munka végén kötethez illő palack és pohár fogadott. Hetényi-bor, tele hangjeggyel a címke, kiderül: a Pannon Filharmonikusokkal koprodukció, tősgyökeres pécsiként pincészet és együttes egymásra találtak. És van-e tősgyökeresebb pécsi még, mint a Cirfandli?