Brüsszel a keresztény európai civilizáció ellensége – mondá Orbán Viktor a jelöltjei bemutatásán. Aligha gondolta ezt át ennyire mélyen, de ezzel lényegében az Európai Unió több száz milliós lakosságának a túlnyomó részét illette súlyos váddal. Miután az unió politikáját végső soron a tagállami vezetők határozzák meg, akik körében a magyar miniszterelnök a nap végére rendre egyedül marad, átkozódása messze nem csak a brüsszeli bürokráciát célozta meg. Hanem azokat a választókat is, akik a kulcskérdésekben vele ellentétesen szavazó vezetőket, kormányokat (még mindig) hatalmon tartják. Beleértve Giorgia Meloni olasz miniszterelnököt, aki a fideszes nyelvjárásban háborúpárti politikus.
Figyelve az állampárt szünetmentes kampányát, egyre inkább hajlok arra, hogy a tavaszi választást én is egyfajta civilizációs próbatételként értelmezzem. Orbán Viktor igyekszik ugyan időnként hízelgő üzemmódra váltva beszélni azokhoz, akik nem számítanak a biztos szavazóinak, de ha a politikai ellenfélről, a kihívóról van szó, képtelen kordában tartani az indulatait, amelyeket a kóros hatalomféltés szül. Ő és a Fidesz megmondóemberei tavaszig már biztosan nem képesek átállítani a váltót, amely – remélhetőleg „csak” – a hideg polgárháború felé irányítja az ország mozdonyát.