A hír a világsajtóból hamar eltűnt, és senki nem foglalkozott vele, hogy a dolog valójában egy kicsit másképpen volt. Az utasok tényleg kénytelenek voltak elfogadni, hogy a pilóta egyre csak köröz velük az ajacciói reptér felett ahelyett, hogy leszállna, és az is igaz, hogy néhányan nagyon megrémültek. Nem kaptak valódi tájékoztatást, hogy ki ne törjön a pánik, és a pilóta sem volt nyugodt, hiszen mégis várt volna lentről (vagy föntről – vagy bárhonnan) valamiféle eligazítást, ha már engedélyt a leszállásra nem kapott.
De a gép nem pusztán Korzika fölött rótta a köröket, hanem sokkal hosszabb sugarú körben, sokkal nagyobb távolságban. Mesebeszéd, hogy az egész zűr csak tizennyolc percig tartott. Sokkal több időt vett igénybe az idegtépő körözés, pontosan annyit, amennyinek az utasok érezték. A szubjektív idealizmus tévképzete? Nekünk már nincsenek tévképzeteink, a nyers vagy elősütött valóságot rágcsáljuk időtlen idők óta. Tudjuk, az csak egy érzés, hogy az idő repül, ha boldogok vagyunk, és végeláthatatlanul elhúzódik, ha félünk vagy szenvedünk. És ugyan mit számítanak az érzések a tények, statisztikák árnyékában? (Majd 2026 tavaszán erre a témára még érdemes lesz visszatérni.)