A tél többé nem védi meg a földeket

Idén a tél újra havat és fagyot hozott, mintha bizonyítani akarná, hogy még mindig számolni kell vele. A mezőgazdaságot azonban nem egy-egy hideg hét alakítja, hanem a hosszú távú trendek. Az enyhülő, szeszélyes telek ma már nem védik a földeket, inkább új kockázatokat hordoznak. Egy gazda, egy klímatörténész és egy agrárklimatológus segítségével jártuk körül, mit jelent mindez a gyakorlatban.

Amikor elhatároztam, hogy a klímaváltozás miatt enyhülő telek mezőgazdaságra gyakorolt hatásáról írok, az időjárás kifejezetten együttműködő volt. Szürke, nyirkos napok, néhány fokkal fagypont fölött – az a fajta időjárás, amire azt szokás mondani, hogy ez már nem is igazi tél. Aztán mire odakerült a sor, hogy útra keljek a déli országhatár felé, minden megváltozott. Vastag hótakaró borította az országot, éjszakánként mínusz tíz fok alá csúszott a hőmérséklet, és hirtelen úgy tűnt, a tél visszaköveteli a becsületét.

Egyre kiszámíthatatlanabb, mi lesz holnap

Mintha a természet helyrebillent volna, mintha a klímaváltozásról szóló beszélgetések hirtelen túlzónak tűnnének. Pedig a szakemberek szerint ez a legveszélyesebb pillanat: amikor egy rövid, látványos hideg epizód elfedi a hosszabb távú folyamatokat. Az enyhülő telek azonban a közvélekedéssel ellentétben nem a fagy eltűnésében mutatkoznak meg, hanem abban, hogy az időjárás kiszámíthatatlanabbá válik. A mezőgazdaság számára nem az a kérdés, hogy lesz-e –10 Celsius-fok egy januári éjszakán, hanem az, hogy mit hoz a következő két-három hét. Lesz-e még hó, újabb olvadás, újrafagyás. Ezek a ciklusok azok, amelyek igazán próbára teszik a növényeket, és a gazdák idegeit is. Az igaz, hogy a teleink összességében enyhébbek lettek. A mezőgazdaság pedig pontosan ezt az „összességében”-t érzi meg.

Amikor egy Mohács környéki gazdálkodót látogattam meg, aki tartva a környék kormánypárti vezetésének rosszallásától és bosszújától, inkább inkognitóban kívánt maradni, első pillantásra nem sok látnivaló akadt. Az őszi vetéseket összefüggő, vastag hó fedte. A határ csendes volt, csak néhány őz kószált a földeken élelmet keresve, a hó ropogott a lépteink alatt. Itt-ott friss vaddisznótúrások törték meg a hó sima felszínét. A gyümölcsfák ágaira is ráült a hó, súlyosan, jégcsapokkal terhelten. Olyan volt a táj, mint egy régi, „igazi” télről készült fénykép. Csakhogy – ahogy a gazda fogalmazott – ez ma már inkább kivétel, mint szabály.

Amikor a hó még védett

Rácz Lajos klímatörténész szerint hajlamosak vagyunk rosszul emlékezni. A múlt telei a fejünkben gyakran hidegebbek, havasabbak, kiszámíthatóbbak, mint amilyenek valójában voltak. A statisztikák mást mutatnak: a XX. században például meglepően kevés havas karácsony volt, mégis úgy él az emlékezetben, mintha „régen mindig hó lett volna”.

A mezőgazdaság szempontjából azonban nem az számított, hogy romantikus volt-e a tél, hanem az, hogy miként vészelték át a növények. A hagyományos, hideg, havas telek kifejezetten kedveznek az őszi vetéseknek: a hótakaró szigetel, és még kemény fagyok idején is védi a gabonát. A valódi veszély az, amikor a nagy hideg hó nélkül érkezik. Ilyenkor a talaj átfagy, a vetések kifagynak. Bár régen sem fedte egész télen hótakaró a tájat, azt azért el lehet mondani, hogy a tél hosszú volt, stabil, és a paraszti gazdálkodás ehhez alkalmazkodott.