Végre-valahára eljött az ideje annak, hogy ki-ki bebizonyítsa, mennyire nagy, igaz magyar ember. Illetve mit is beszélek! A magyarsághoz tartozás valódiságát mindig, folyamatosan bizonyítani kell. Mert egy dolog, hogy valaki magyarul beszél és ír, másik dolog, hogy ténylegesen is a magyarság szent ügyét tartja-e szem előtt. Ez a magyarságverseny, és a tapasztalat az, hogy aki ebben előnyhöz jut, az a választásokat is jó eséllyel megnyerheti.
A mostani időszakra nem érvényes „az éhes gyomorral nem lehet Himnuszt énekelni”. A nemzeti-hazafias érzületet nacionalistának, sovinisztának minősítették Rákosi és Kádár elvtársak négy évtizede alatt, ám a munkásosztályok internacionalizmusának lassan négy évtizede már, hogy vége van. A rendszerváltozás utáni években a liberalizmus és az anyagi nehézségekkel küzdőkkel való baloldali szolidaritás eltakarta a magyar nacionalizmust. Csurka István még alulmaradt a közéleti-politikai vitákban, ám pártjának, a MIÉP-nek az Országgyűlésbe való bekerülése 1998-ban már jelezte, hogy változóban van a közhangulat. A nemzeti-nacionalista idea egyre erősebben követelt helyet magának, a MIÉP parlamentből való 2002-es kiesését követő években aztán megerősödött a Jobbik, egyre jobban divatba jöttek a Wass Albert-könyvek, a hazafi as dalok. A nemzeti-hazafi as érzelmeket hosszabb távon leginkább mégis a Fidesz tudta a legügyesebben a maga javára fordítani, mert a nemzet, a haza felkarolása kifejezetten szalonképesnek tűnt Orbán Viktor pártja részéről. A Fidesz politikusai kerülték a szélsőjobboldalra jellemző antiszemitizmust, azt inkább a Jobbik egyes politikusai és a tőlük még jobbra lévő közéleti személyek gyakorolták, 2013–14- től a „néppártosodás” egyre inkább háttérbe tolta a radikális hangokat. A mérsékelt nemzeti hang ugyanakkor nem akadályozta meg Orbánt abban, hogy a nemzet pallosával szúrjon oda az ellenfeleinek.