Soha nem találkozott Tarr Bélával személyesen. A rendező életművével visszatérően foglalkozó irodalmártól, Sipos Balázstól hangzott ez el a Partizán kedd esti, megemlékező adásában. Meglepő belegondolnom, de valójában én sem. Mégis mennyit beszéltünk! Egészen a legutolsó időkig: interjút kértem tőle, amit vállalt volna, de műtétei, testi küzdelmei miatt nem volt már hozzá ereje. Nem erőltettem, persze, de ajánlotta mindig, hogy hívjam újra, ejtsük meg valamikor, többször ő maga keresett. Korábban, 2021-ben is telefonon vállalta már a beszélgetést, most majdnem személyesen. Legyen jobban hamar – ebben maradtunk mindig.
Kovács Gellért filmes újságíró írt arról, hogy sokáig vicces traumaként őrizte az interjú emlékét A londoni férfi idejéről. A rendező nem volt vele barátságos, amit sokáig felemlegetett – majd évekkel később jutott arra, hogy „nem mindig az számít, aki barátságos”. Lett aztán új kedvenc Tarr Béla-története egy Sátántangó-vetítés utáni alkalomról, amikor a mozi előtt lehetett kérdezősködni a rendezőtől. Nagyon átérezni most a megilletődött felismerést: „Oly korban éltem én e földön, amikor megtörténhetett az emberrel, hogy Tarr Bélától kérdezhetett az utcán.”
Hasonló, barátságtalan interjúhelyzeteim nekem is voltak bőven, de Tarral épp az ellenkezője. Még a legnagyobb fájdalmakat panaszolva sem volt egy ingerült szava sem. Azért egyik filmje kapcsán kellett feszengenem máskor, mással. Pogány Judittal beszélgettünk, a Panelkapcsolat emblematikus zárójelenetét hoztam fel. Azt a boldogtalan mosógépszállítósat. Megérezte abból, ahogy emlegettem: lehet, hogy nem is láttam még a filmet? Az ilyesmit persze mindenki rögtön tagadja. Hát hogyne láttam volna! De valóban a beszélgetést követően néztem csak végig, azóta már kétszer is. Másodjára csak még nyomasztóbb volt.